• Napi blog
• Írok erről-arról, akkor, amikor.

2012. máj. 15., kedd

» A szepsi aszú, a lőcsei fehér asszony és a lublói kéményseprő...

2012. máj. 15. 20:59 | írta: rás | történelem | asszociációk | kultúra | emberek | Bódvalenke | Jókai | Szepesség | Szlovákia | utazás | 10 komment

... avagy barangolás a Szepességben (és környékén).

Szepsi, Jászó, Kassa, Eperjes, Bártfa, Ólubló, Késmárk, Podolin, Szepesszombat, Csütörtökhely, Vörös Kolostor, Szepeshely, a Dunajec, a Csorba-tó, Rozsnyó...

A memóriámban („nagyon gyenge” – írja ki a lublói szállodában a laptop a wi-fi jelre) egymásra fényképeződnek a látottak, az új és új élmények, amelyek „on line” még feledhetetlennek ígérik magukat. Csak egy-egy részlet válik ki élesen, a bártfai főtér, a szepesszombati Szent György-templom, a késmárki evangélikus fatemplom, a Dunajec-áttörés döbbenetesen szép hegyi tája (egyórás tutajozás)… hegyek, erdők, városok; orsó alakú főterek gótikus és reneszánsz templomokkal, polgárházakkal, a lőcsei Pál mester által faragott oltárok; történelem és irodalom.

Tíz nap Kelet-Szlovákiában (a Felvidéken, Felső-Magyarországon – kinek hogy tetszik, nekem speciel így, együtt), főleg a Szepességben. Ez a hajdani Szepes és Sáros vármegye területét jelenti, amit szlovákul Spišnek, németül Zipsnek hívnak, és történelmileg talán az utóbbi a legautentikusabb, hiszen az, amivé a Szepesség lett, az leginkább a 12. században II. Géza király által idetelepített szászoknak és későbbi követőiknek köszönhető.  (A „Zips”-ből ered a felvidéki németek „cipszer” megnevezése.) Iparosok, kereskedők – és talán mindenekelőtt városi polgárok voltak. A kiváltságokért cserébe a magyar király hű alattvalói – hungarusok – lettek, aztán, a századok során magyarok.

„1710 Szilveszter napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piacán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott címerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornácok, az egyiknek az oszlopai harántul dűlnek a háznak, mint egy egyiptomi gúla szelvénye, a másiké tömör kapunyílások rendét mutatja, úgy hívják őket, hogy “lábas házak”. A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltíveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között…

Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaik­ra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve…

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadé­kaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar keresztény királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres arisztokráciának, s félvállról néznek le a “kivételképpen” közéjük települt egynéhány magyar nemes úrra…

[A címerek] csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alauda, Engelmayer, Cornides, Kramerius, Ursinus, Lateiner, Pfannschmidt, Rhael, Richthauser, Gosznovitzer, Amman, Lang, Rholler, Rompauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard; Tribel, Raicheburg, Borad, Zabeyer és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharcok történetében. (Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony)

A lőcsei Thurzó-ház, ahol a Jókai-regény játszódik:

*

Nem részletes, szabatos útinaplót írok, aki még nem járt ott, és valami gyönyörűségest akar látni, az menjen, nézze meg. Én szokásom szerint inkább arról írok, ami útközben eszembe jutott. Például Toszkána. Ott éreztem, tapasztaltam azt, amit most itt: hogy bármelyik városkába, faluba betérek, találok valami csodát. Meg az is eszembe jutott: szégyen, de legalábbis nevetséges, hogy előbb ismerkedtem meg Toszkánával, mint a Szepességgel.

*

A Jókai-regényt az úton kezdtem el olvasni (kb. a felénél tartok), annak idején, amikor 12-14 évesen faltam Jókait (a hetediket magyarból azzal kezdtük, hogy ki ahány száz {?} oldal Jókait olvasott a nyáron – olvasónaplóval hitelesítve – annyi ötöst kapott Judit nénitől), szóval, akkoriban ez kimaradt. Most viszont felfedeztem, ami akkoriban, azt hiszem, elsikkadt, hogy Jókainak humora, finom iróniája (is) van. A könyvet egyébként gyönyörűség kézbe venni is: az 1927-es, centenáriumi összkiadás darabja; úgy ásták elő nekem egy doboz mélyéről a Török utcai Szabó Ervin könyvtárban, ahol az internetes katalógus szerint ez a regény nincs is meg. Gyerekkoromban is ide jártam, emlékszem az akkori könyvtáros nénire, aki szelíden kivette a kezemből Moravia Egy asszony meg a lánya című könyvét (akkoriban mutatták be, 16 éves korhatárral, a filmet, Sophia Lorennel a főszerepben), és azt tanácsolta, hogy előbb más Moraviákat olvassak el. Szigorú, puritán asszony volt R-né; egyetemista koromban találkoztam vele újra (akkor gimnáziumigazgató volt), a Fényes szelek című Jancsó-film vitáján védelmezte szenvedélyesen ifjúkori hitét… Aztán még sokszor futottunk össze hangversenyeken, rajongója volt a Budapesten gyakran vendégszereplő Jurij Szimonov karmesternek.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden mindennel összefügg. Az imént szóba hozott általános iskolához (Áldás utca) – s ily módon Jókaihoz meg Lőcséhez – például hozzátartozik, hogy ma voltam 100 éves ünnepségeinek öregdiák-találkozóján…

*

A Szepesség és a Felvidék persze nemcsak Jókai, hanem Mikszáth és Krúdy is. Műveltségi hiányaimat stoppolandó, az alkalmat felhasználva az elmúlt hetekben elolvastam a Kísértet Lublónt, a Tót atyafiak néhány darabját, illetve A podolini kísértetet (meg Márai Kassai őrjáratát, de erről már beszámoltam). Nagyszerű szórakozás volt. És el lehetett megint morfondírozni a vidék történelmén és nemzetiségi viszonyain.

Szepes vármegye lakossága az 1891-es népszámlálás idején 163 291 lakos volt, ebből:

93 214 (57,1%) szlovák; 44 958 (27,5%) német; 17 518 (10,7%) ruszin; 4 999 (3,1%) magyar; 2 602 egyéb

A vármegye lakossága 1910-ben 172 867 lakos volt, ebből:

56,1% szlovák; 22,2% német; 10,8% magyar; 7,1% ruszin

Mikszáthnál is, Krúdynál is a szereplő urak jelentős része lengyel nevet visel, még akkor is, ha magyarként van számon tartva. A szlovákok parasztok, szelíd, néha kifejezetten szeretetteljes lenézéssel vannak említve: tótok, sőt „tótocskák”.

1412-ben Zsigmond király akut pénzzavarában elzálogosított Lengyelországnak 16 szepességi várost, amelyeket csak 1772-ben szerzett vissza Mária Terézia. Ennek is (meg annak, hogy ez a terület nem került török uralom alá) köszönhető, hogy megmaradtak a várak, nem vonatkozhatott rájuk a kuruc felkelés utáni általános várrombolási parancs.

*

Azért persze magyarok is éltek ezen a tájon, a Felvidék – és benne a Szepesség – a Magyar Királyság része volt. Természetesen érdekelt, hogy mi őrződött meg ebből. Szepsi (Moldava nad Bodvou) volt az első kisváros, ahol megálltunk. Ez még persze nem a Szepesség, neve onnan származik, hogy lakói a tatárjárás idején a Szepességbe menekültek, és aztán onnan települtek vissza. A kétnyelvű utcatáblák magától értetődőek, és lépten-nyomon a magyar történelem és kultúra emlékeibe botlik az ember: nemcsak Szepsi Csombor Mártonnak vagy az egy időben itt tanító Egressy Béninek van szobra, hanem dombormű őrzi Szepsi Laczkó Máté (1578-1633) emlékét is, aki „városunk szülötte, református prédikátor, kora krónikása, a tokaji aszú első készítője volt”. Kassán is sok még a magyar feliratú szobor és emléktábla, de a szepességi városokban ez inkább csak régről megmaradt kivételnek számít. A magyar történelem szereplőire, eseményeire is szlovák nyelvű feliratok emlékeztetnek; Bardejovban csak kivételképpen olvasható a Bártfa név – a német Bartfeld még úgy se. De minden városban Magyarország múltjáról - a magyar múltról -, protestáns hitszónokokról, Bocskairól, Thökölyről, Rákócziról, a Thurzókról, az Andrássyakról, Csákyakról szólnak a főleg csak szlovák nyelvű emléktáblák.

A Felvidéken (akárcsak Erdélyben) századokon át valóság volt a multikulturalizmus, míg a 19-20. századi nacionalizmusok szét nem verték. És a szepességi városok ugyanilyen természetes módon voltak részei - nem áldozatai, elszenvedői, hanem szereplői! - az akkori világgazdaságnak.

*

Apropó történelmi emlékek, táblák: mindenütt állnak az 1945. januári felszabadulásra emlékeztető szovjet hősi emlékművek, amelyeket május 8-án (amely a Magyarországon kívüli Európában ünnep) hivatalos megemlékezések keretében koszorúztak meg. Kassán, a főtéren, a felszabadulási emlékműtől kb. 50 méterre egy ház falán dombormű tiszteleg a kommunista terror áldozatai előtt. Eperjesen továbbra is megtalálható az 1919-es, rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság (itt kiáltották ki) monumentális emlékműve. A rozsnyói főtér egyik házán emléktábla hirdeti, hogy 1919 és 1938 között ott működött a Csehszlovák Kommunista Párt helyi szervezete. A múltat nem lehet - és nem is kell megpróbálni - eltörölni...

*

Leszámítva a határközeli településeket magyarul lényegében nem beszélnek. Ugyanakkor  például a kassai szálloda masszőrje meg az étteremben felszolgáló szlovák kislány kedvesen mosolyogva igyekezett néhány szót magyarul mondani; a lublói skanzenben a későn kapcsoló recepciós lány rohanva jött utánunk egy magyar nyelvű útmutatóval (mi hálából segítettünk neki befogni egy kiszabadult kiskecskét), és több más múzeumban is volt írott magyar brosúra, ami azért is hasznos, mert általában nincs angol vagy német felirat, eligazító szöveg. Egyáltalán: csak kedvességet tapasztaltunk.

*

Hihetetlenül kedves volt lublói szállodánk (egyébként ruszin nemzetiségű) tulajdonosa is. Az interneten egycsillagosként van feltüntetve, s az ára miatt választottam hat éjszakára - innen kiindulva jártuk be a Szepességet -, de a helyszínen már ennek az egynek se volt nyoma. Egyáltalán, a kassa-bankói, Monarchia-korabeli, négycsillagos hotel (áldassék a Bónusz Brigád neve!) után szinte szürreális élmény volt a Komeko: Ólubló határában, a vasútállomás mögött, lepusztult ipari környezetben, feltehetően egy egykori üzemépületből vagy raktárból alakította ki Mikulaš (ez a tulaj keresztneve), a kéménygyáros, aki a hétvégén recepciós-mindenes is volt. Dubajtól Kubáig a világ minden részébe szállít kéményberendezéseket és -technológiát, jelszava - ezt sokszor elmondta - "a kommunizmus után komínizmus" (komín=kémény); jelentős szépséghiba, hogy az angol nyelvű propagandaanyagában lefordította és a "chimneism"-ot hirdeti... Mint mondja, hobbiból szállt be a szállodaiparba, nagy lelkesedéssel, sok ötlettel, de szerintem kevés hozzáértéssel és ...hm... vegyes ízléssel. És persze láthatólag egyelőre mérsékelt eredménnyel. Mindegy, állítása szerint üzleti mérlegében 99 % a kémény, 1 % a szálloda (utóbbi szám mellé legyint is egyet). A dolog amúgy rendben volt: a két ifjú alkalmazott hölgy közül a második felülbírálta az elsőt, és kérés nélkül emberibb méretűre cserélte az első által juttatott szobánkat, volt fürdőszobánk, s abban folyt a melegvíz, a vécét is le lehetett húzni, kaptunk (szintén kérés nélkül) egy hősugárzót is, bőséges volt a reggeli, időnként a wi-fi is üzemképes jelerősséget biztosított, s levegőmániásak lévén az se okozott nagy zavart, hogy az apró erkély ajtaját nem lehetett becsukni. A mindig mosolygó Mikulaš rengeteget mesélt a gyárról, a környékről, ruszin szülőfalujáról, Romániába és Amerikába elszármazott rokonairól, a szállodáról - apró szépséghiba, hogy az első félig angol vagy félig orosz mondat után mindezt folyékony szlovák nyelven. Amúgy (az éppen nem üzemelő wellness és fitnesz részleg mellett) egész galériát rendezett be családi fotókból, régi használati tárgyakból meg ami éppen a keze ügyébe került. Meg kellett néznünk két - egyenként kb. tízperces - tévériportot ami vele, illetve a falujának valami ünnepségén készült, aminek szponzora lehetett; a kéménytechnológiai pr mellett nagy hangsúlyt kapott a ruszin népi kultúra, a népviseletbe öltözött helyiek között ő kéményseprőnek öltözve flangált. És szeretetének jeleként nekem is be kellett bújni egy kéményseprő zubbonyba, s rejtélyes módon egy bőrkalapot is kaptam, játszik még egy buzogány (!?), egy dob és egy - ha jól értettem - lepénysütő tálca, így fényképezkedtünk.

*

A meglehetősen hosszúra nyúlt beszámoló végén a Szlovákiába vezető útról. A Bódva völgyét választottuk, csudaszép, már csak azért is, hogy kitérőt tehessünk Bódvalenkére. Gyönyörű és szívszorító élmény.

 

2012. máj. 5., szombat

» Szolg. közl.

2012. máj. 5. 12:19 | írta: rás | 3 komment

Tíz nap szünet. Kassa, Eperjes meg a Szepesség.

2012. máj. 4., péntek

» "Things are going to slide"

2012. máj. 4. 16:49 | írta: rás | hangulat | Leonard Cohen | még nincsenek kommentek

 

"The Future"

Give me back my broken night
my mirrored room, my secret life
it's lonely here,
there's no one left to torture
Give me absolute control
over every living soul
And lie beside me, baby,
that's an order!
Give me crack and anal sex
Take the only tree that's left
and stuff it up the hole
in your culture
Give me back the Berlin wall
give me Stalin and St Paul
I've seen the future, brother:
it is murder.

Things are going to slide, slide in all directions
Won't be nothing
Nothing you can measure anymore
The blizzard, the blizzard of the world
has crossed the threshold
and it has overturned
the order of the soul
When they said REPENT REPENT
I wonder what they meant
When they said REPENT REPENT
I wonder what they meant
When they said REPENT REPENT
I wonder what they meant

You don't know me from the wind
you never will, you never did
I'm the little jew
who wrote the Bible
I've seen the nations rise and fall
I've heard their stories, heard them all
but love's the only engine of survival
Your servant here, he has been told
to say it clear, to say it cold:
It's over, it ain't going
any further
And now the wheels of heaven stop
you feel the devil's riding crop
Get ready for the future:
it is murder

Things are going to slide ...

There'll be the breaking of the ancient
western code
Your private life will suddenly explode
There'll be phantoms
There'll be fires on the road
and the white man dancing
You'll see a woman
hanging upside down
her features covered by her fallen gown
and all the lousy little poets
coming round
tryin' to sound like Charlie Manson
and the white man dancin'

Give me back the Berlin wall
Give me Stalin and St Paul
Give me Christ
or give me Hiroshima
Destroy another fetus now
We don't like children anyhow
I've seen the future, baby:
it is murder

Things are going to slide ...

When they said REPENT REPENT ...

 

2012. máj. 3., csütörtök

» A viktatúra hétköznapjai 17. - az MTI, egy blog és Ángyán

2012. máj. 3. 11:54 | írta: rás | politika | média | MTI | 8 komment

Szerdán az MTI - a ma totális Fidesz-irányítás alatt álló, "közszolgálati" hírügynökség - egy egynapos blog bejegyzéséből csinált "hírt" Ángyán József volt vidékfejlesztési államtitkár lejáratására.

Összefoglaló a Galamuson.

2012. ápr. 30., hétfő

» Gyurcsány esete a szakdolgozattal - és a baloldallal

2012. ápr. 30. 17:00 | írta: rás | politika | Gyurcsány | 12 komment

Nagyon sajnálnám, ha Gyurcsány Ferenc egy lemásolt szakdolgozat miatt tűnne el a politikából.

A blog jobb sávján, az ajánlott olvasnivalók közt található a Kettős mérce kommentárja, amellyel szinte teljesen egyetértek. "Ez a helyzet kezd ugyanúgy menthetetlen lenni, mint Schmitt Pálé, és itt ugyanúgy következmények kell hogy legyenek. Azok a felvetések, amik azzal mentegetik Gyurcsány, hogy nincs pozícióban, illetve a szakdolgozat és a doktori szintje között különbség van, semmivé foszlanak."

Az írásban azonban van egy számomra problematikus elem: Gyurcsány összekötése a baloldallal. "Nem azért kell lépni, hogy egy újabb pofont vigyünk be Gyurcsány Ferencnek... Hanem azért, mert személyét még mindig sokan összekötik a baloldali ellenzéki politizálással. Azt pedig még egyszer nem lehet hagyni, hogy a morális hanyatlás legyen a baloldaliság, és most pluszban az ellenzék szimbóluma, ez túl magas labda."

Gyurcsányról már többször elmondtam a véleményemet: politikai kalandornak és gyakorlati politizálásra alkalmatlan vizionáriusnak tartom. Számomra nem az őszödi beszéd a probléma, illetve ha igen, akkor abban nem a "hazudtunk éjjel-nappal", hanem a "másfél évig nem csináltunk semmit". A beszéd amúgy rendben volt - legfeljebb stiláris kifogásaim lehetnének, de a mai általánosan elbunkósodott világban ez szemforgatás, fölösleges hülyeség lenne -, mindössze egy mondat hiányzott a végéről: "és mindezek miatt ezennel lemondok". Utána akár mondhatta is volna az MSZP, hogy nem fogadja el a lemondást. Ha lemond, akkor politikus lenne. Nem mondott le - számomra azóta nem az.

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy az én politikai nézőpontomból Gyurcsány, az általa vezetett párt és kormány alapjában véve nem tekinthető baloldalinak. És a politikusi, kormányfői, pártvezéri alkalmatlanság mellett épp ez az - nem egy simlis szakdolgozat -, amiért örülnék, ha lelépne a politikai színpadról. (Persze az MSZP-vel együtt. A sui generis liberális - tehát nem baloldali, nem szocialista - DK-val semmi bajom, minthogy nincs közöm hozzá, és nem is irritál, mint a Fidesz.)

A Gyurcsány-szakdolgozatról pedig azt gondolom, hogy ott van a Hír TV-nél, és azt várják, hogy Gyurcsány hazudjon valami nagyot, amire cáfolatul majd előránthatják. Valószínűleg ennyire ostoba nem lesz.

 

2012. ápr. 25., szerda

» Szabadság helyett Horthy

2012. ápr. 25. 19:43 | írta: rás | politika | történelem | 5 komment

Gyömrő önkormányzati testülete - jobbikos kezdeményezésre - egyhangúlag úgy döntött, hogy a város főterét, a Szabadság teret a jövőben Horthy Miklós térnek fogják nevezni. A tér 1936 és 1945 között a kormányzó nevét viselte.

Horthy Miklós 1919-ben, a Tanácsköztársaság - a proletárdiktatúra - bukása után, a román hadsereg árnyékában, és "Nemzeti Hadserege" különítményeinek a kommunisták, szociáldemokraták és zsidók ellen végrehajtott gyilkosságsorozata közepette szerezte meg a hatalmat.

Kormányzóságához fűződik a többi között egy autoritárius politikai rendszer és  egy kasztrendszerű társadalom, a "hárommillió koldus országa" (bővebbet erről Féja Gézánál, Illyés Gyulánál, Kodolányi Jánosnál, Kovács Imrénél, Szabó Zoltánnál  - vagy éppen József Attilánál), a Hitlerrel kötött szövetség, Magyarország részvétele a második világháborúban, a kétszázezres 2. Magyar Hadsereg pusztulása határainktól kétezer kilométerre, félmillió magyar állampolgár jogfosztása, majd deportálása és elpusztítása a náci koncentrációs táborokban.

A mai rendszer büszkén vállalja a Horthy-korszak örökségét, így hát Gyömrő lépése logikus és teljes mértékben korszerű, iránymutató. Nincs kétségem, hogy számos követőre talál. Javaslom például a budapesti Bartók Béla út visszakeresztelését Horthy Miklós útra. Mert ahogy választani kell szabadság és Horthy között, ugyanúgy nem fér össze Bartók és Horthy szelleme. Vagy - vagy.

2012. ápr. 17., kedd

» A múlt igéző fogságában

2012. ápr. 17. 13:24 | írta: rás | történelem | irodalom | háború | Kassa | Márai Sándor | 21 komment

„A legfontosabb, hogy az ember korával egy időben éljen. Mindig tragikusak a sértődött nemzedékek, melyek a múltba vágyódnak vissza, s mindig veszedelmesek a fanatikus nemzedékek, melyek nem a jelenben, hanem a jövőben iparkodnak élni. Az ember maradjon hűséges élete és kora óramutatójának eszményeihez.” (Márai Sándor: Kassai őrjárat)

Furcsa ez a kiragadott idézet Márai 1941-ben megjelent gyönyörű esszéjéből, melyre az ürügyet előző évi kassai látogatása adta – „négy héttel ama nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba”. Ürügy? Inkább kapaszkodó. Vagy még inkább kapaszkodás – görcsös kapaszkodás – a szülővárosba, amihez csak a múlt, az ősök kötik. „Csak”? A múlt, az ősök – valóságosak és saját regényhősei – azt a világot jelentik, amely éppen iszonyatosan dől össze, ég fel körülötte. És ezért furcsa a bevezetőben idézett három mondat. Márai ugyanis az eszményített múltat idézi – a polgárok várost, kultúrát, szellemet, s mindezekben: értéket teremtő világát –, és fanatikusan hinni akar egy ugyanilyen jövendő Európában.

A polgár kulcsfogalom Márai számára, szembeállítva a kispolgárral, az Ortega és Huizinga által leírt tömegemberrel.

„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance-értelmében. A kis toscanai polgári városköztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi, skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam. Most oly könnyű szidni a polgárt: a pellengéren áll, minden utcagyerek kiált feléje egy-egy becsmérlő szót. Az önző, tunya, féltékeny, kései álpolgáriasságot szidják, s megfeledkeznek a fogalom hősies tartalmáról. Talán itt az ideje, hogy megvédje az irodalom a polgár fogalmát, új értelmet adjon e fogalomnak, mely az európai ember számára magába zár mindent, ami az élet igazi célja és tartalma.”

Huszonéves koromban, azt hiszem, nevetségesnek, de mindenképpen idegennek találtam volna Márai szellemi-erkölcsi arisztokratizmusát (ha akár egy sort is olvastam volna tőle – abban se vagyok biztos, hogy ismertem a nevét). Most csodálom értékőrző igyekezetét, azt az elkeseredett szenvedélyt, amellyel a világ pusztulásának okát kutatja, és leginkább a szellem embereinek, az értelmiségnek – s így önmagának – a felelősségét állapítja meg. Nem hittünk elég erősen az európai kultúrában, az értékekben, ezért nem tudtuk megvédeni – mondja. Valahol a 19–20. század fordulóján látja a romlás kezdetét, a tömegkultúra, a tömegízlés uralomra jutásában, ami aztán a politikát is kiszolgáltatta a tömegnek.

Az esszé végén Márai szinte az önhipnózis erejével – és érvényével – bizonygatja, hogy majd ha túlleszünk azon, ami épp csak elkezdődött, s aminek szörnyű folytatását és végét nem sejthette, akkor majd ismét az európaiság, polgárság – és kereszténység! – valahai szigorú értékrendje érvényesül majd…

Hetven évvel ezelőtt írt az ötven évvel azelőtti világról, s az én mai gondolataimat, elkeseredettségemet „ismétli”:

„Ötven évvel ezelőtt egy ember Európában még személyes erővel volt kénytelen megszerezni a műveltségnek azt a mértékét, melyre elengedhetetlenül szüksége volt, ha nem akarta elveszíteni önbecsülését, s meg akarta állani helyét a művelt emberi világban. Fél évszázaddal elébb a földrajzi tudás hosszas és alapos egyéni búvárkodásokat követelt meg attól, aki egy háborús eseménnyel kapcsolatban, például egy elfoglalt város, vagy tartomány sorsáról társaságban, vagy baráti körben nyilatkozni akart… Ötven évvel ezelőtt egy színházi este ünnep volt a tömegember számára: gondosan készült ez ünnepre, lehetőleg elolvasta előbb a színpadi művet, hogy aztán gondosabban és beavatottabban figyelhessen a színészi munkára, úgy lépett a színház épületébe, mint aki egyfajta világi templomba lép be, ünnepi ruhát öltött, melyet elébb gondosan megtisztogatott, mindenképpen felkészült az élet egyik tisztább pillanatára, mely a köznapok lehetőségein túl nyújtott feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést... Igen, ez volt az ünnep, ötven év előtt…

Nyissunk ki egy napilapot vagy egy képes újságot, mégpedig nem az olcsó szándékkal készült, utcai hangú nyomtatványok valamelyikét, hanem a gondosabb szempontok szerint szerkesztett, választékosabb ízléssel kiválogatott kép- és híranyaggal megtöltött lapok egyikét, olvassuk és nézegessük figyelmesen az oldalakat, s megdöbbenünk, mennyi a halott anyag, a fölösleges és átlátszóan üzleti szándékú közlemény, milyen ritka egy tisztán felépített mondat, egy erős és jellegzetes szókép, milyen meglepetés egy eredeti, tökéletesen végiggondolt gondolat. Nem véletlen ez a hiány. A félművelt ember, tehát a civilizációba szürkülő kultúra legjellegzetesebb fogyasztója, semmit nem gyűlöl úgy, mint az egyéniséget és a pontos, eredeti kifejezést.”

Nincs remény. De májusban megyek Kassára meg a szepességi városokba, azért olvasok most Mikszáthot, Krúdyt, Márait. A múltat.

2012. ápr. 16., hétfő

» Absolute Beginners

2012. ápr. 16. 11:52 | írta: rás | asszociációk | hangulat | film | 1986 | David Bowie | NSZK | utazás | 4 komment

"Nothing much could happen
Nothing we can't shake
Oh we're absolute beginners
With nothing much at stake"

Az előbb blogok közt szörfölve belebotlottam egy David Bowie-számba, amiről azonnal beugrott ez a dal és a film, amelyet 1986-ban, első (nyugat-) németországi utunkon láttam. És eszembe jutott sok minden...

I've nothing much to offer
There's nothing much to take
I'm an absolute beginner
And I'm absolutely sane
As long as we're together
The rest can go to hell
I absolutely love you
But we're absolute beginners
With eyes completely open
But nervous all the same

If our love song
Could fly over mountains
Could laugh at the ocean
Just like the films
There's no reason
To feel all the hard times
To lay down the hard lines
It's absolutely true

Nothing much could happen
Nothing we can't shake
Oh we're absolute beginners
With nothing much at stake
As long as you're still smiling
There's nothing more I need
I absolutely love you
But we're absolute beginners
But if my love is your love
We're certain to succeed

If our love song
Could fly over mountains
Sail over heartaches
Just like the films
There's no reason
To feel all the hard times
To lay down the hard lines
It's absolutely true

2012. ápr. 14., szombat

» Áder-töprengések

2012. ápr. 14. 13:47 | írta: rás | politika | Áder János | Fidesz | Kövér László | Orbán Viktor | 31 komment

Mármint nem ő töpreng (valószínűleg ő is, de ki lát a fejébe?), hanem én, arról, hogy mit jelent Áder János köztársasági elnöksége, mi az értelme, milyen következményei lehetnek.

Orbán péntek reggel azt mondta a Kossuth rádióban, hogy olyan elnökre van szükség, aki biztonságérzetet ad. Nos, Áder – összehasonlítva az elmúlt napokban szintén emlegetett Kövérrel vagy akár magával Orbánnal (hogy a parodisztikus Schmittről most ne is beszéljünk) – kétségtelenül nyugalmat, biztonságot sugárzó személy. Ezen túlmenően eddigi nyilvános politikai tevékenysége országgyűlési elnökként, frakcióvezetőként, majd az Orbán által egyre hisztérikusabbá tett hazai közéletből való kivonulása ugyancsak ezt a higgadt, felkészült politikusi benyomást erősíti.

Áder mindig is némileg Orbán alteregója volt. Ebben nemcsak a közös pártalapítás, a Bibó Szakkollégium vagy éppen a foci szeretete játszik szerepet, hanem a hasonló háttér: dunántúli kisvárosban szocializálódott, elsőgenerációs értelmiségiek.

A Fidesz alapítójaként, a párt legszűkebb vezetői köréhez tartozó emberként – és Orbánhoz fűződő személyes kapcsolata, elsősorban e kapcsolat múltja miatt – Áder azon kevesek egyike, akik képesek arra, hogy bármikor önálló véleményt fogalmazzanak meg, akár Orbánnal szemben is. Persze csak befelé. Mert afelől nyilván senkinek semmi kétsége nem lehet, hogy alapvetően ugyanazokat az ideológiai, politikai célokat, azt a társadalompolitikai elképzelést osztja, mint Orbán vagy Kövér, noha a pszichopata, vizionárius Orbánnal szemben a józanságot képviseli.

A fentiekből következően szilárd hatalmi-közjogi támasza lesz (lehet) az Orbán-rendszernek; abban az értelemben is, hogy képes lefaragni, megakadályozni a fülkeforradalmi hevületből származó és az új rendszer stabilitásának is ártó jogi nonszenszeket, szimpla baromságokat. Hihetetlen jóindulattal és naivitással akár azt is feltételezhetjük, hogy Orbán szándékosan teremt „féket, ellensúlyt” önmagának. Ennél valószínűbbnek tartom azonban, hogy Orbán kényszerhelyzetben cselekedett, és hogy Áder jelölésében sokkal inkább Kövér László akarata érvényesült – furcsa szövetségre lépve a magyar politikát kifelé is stabilizáló, realista szándékok képviselőivel. (Ugyanis biztos, hogy vannak ilyenek a Fideszen belül is – Pokorni, Varga vagy Navracsics mellett akár a cinikusan, gátlástalanul pragmatikus Lázár és Rogán is ilyen lehet –, még inkább a párt szellemi hátországában.) Miután nem vált be egy „bábelnök”, és a Schmitt-ügy kapcsán „csalódniuk” kellett az értelmiségben (Pálinkás, a Professzorok Batthyány Köre stb.) is, Kövér viszonylag könnyen meggyőzhette Orbánt, hogy megbízható, kemény politikusra van szükség az államfői tisztségben. És Kövér – Orbán által mindig csodált – eszére és (ha nem a „komcsikról” van szó, akiktől elborul az agya) stratégiai gondolkodására, realitásérzékére vall, hogy tudta, ő nem megfelelő erre a szerepre.

Tehát a Fidesz egyik oszlopa, a megfontolt, biztonságot, nyugalmat sugárzó Áder.

Aki azonban alkalmatlan a köztársasági elnöki szerep azon feladatának betöltésére, hogy képviselje, megtestesítse a nemzet egységét. És nem csak, vagy nem elsősorban azért, mert kétségtelenül pártpolitikus, 1988 óta a Fidesz egyik „arca”. Sokkal inkább azért, mert – kora és habitusa miatt – nem felel meg a magyar átlagszavazó, a „zemberek” azon vágyának, hogy az elnök apafigura legyen, olyasvalaki, akire nem az esze, a politikai tehetsége miatt nézünk fel. Ez még nem kell, hogy olyan nagyon zavarja Orbánt. Az azonban igen, hogy helyzetbe hozta a párton belüli egyetlen megmaradt lehetséges riválisát.

De lehet, hogy Orbán már megint egy lépéssel előre gondolkodik. Ha az IMF elleni „szabadságharc” végleg elbukik, akkor bejöhet az a már többször felmerült lehetőség, hogy Orbán látványosan – az IMF-fel és az EU-val való elégedetlenségét demonstrálva – visszavonul, és a pártelnökséget megtartva, ideiglenesen, a következő választásokig átadja a kormányfői tisztséget. Erre pedig a hozzá lojális Áder sokkal megbízhatóbb jelölt lehet, mint a saját karrierjét építő Lázár János.

És akkor majd lehet új köztársasági elnököt választani. Réthelyi Miklóst vagy akár Eperjes Károlyt.

2012. ápr. 10., kedd

» "Hogy Kósa Lajos ne írhassa át a történelmet"

2012. ápr. 10. 11:03 | írta: rás | politika | történelem | média | Kövér László | médiaháború | Mihancsik | Orbán Viktor | még nincsenek kommentek

"A Fidesz így lesz történet nélküli párt, a Fidesz alapítói így lesznek történet nélküli emberek, akiket csak saját jelenbeli hazugságaik igazolnak. Egyelőre sokak szemében."

Történetek, dokumentumok a médiaháborúról és egy ménkű-hosszú Orbán-interjú 1993-ból.

2012. ápr. 6., péntek

» Bosznia - húsz éve

2012. ápr. 6. 12:32 | írta: rás | történelem | Andric | fotók | háború | Jugoszlávia | Kusturica | 1 komment

A kelet-európai (kelet-közép-európai) rendszerváltás legtragikusabb fejleménye az egykori Jugoszlávia véres felbomlása, s ezen belül is a húsz éve kezdődött boszniai háború volt.

KB-tag hívta fel a figyelmet a Time fotóösszeállítására. Az első kép:

Ilyenkor persze mindig eszembe jut, hogy én háromnegyed évvel korábban jártam Mosztarban és Szarajevóben, s elképzelhetetlen volt, ami aztán megtörtént. (Sok mindennel jártam – jártunk – így.) És akkor olvastam Ivo Andrić gyönyörű regényét a Híd a Drinánt. Majd' egy éve már idéztem belőle itt a blogon:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.”

És eszembe jut – sok más mellett - Kusturica 1995-ös, zseniális Underground-ja:

 

2012. ápr. 5., csütörtök

» Örkény István százéves

2012. ápr. 5. 12:21 | írta: rás | irodalom | még nincsenek kommentek

FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

 

2012. ápr. 4., szerda

» Egy évszázad hordaléka* - április 4.

2012. ápr. 4. 7:00 | írta: rás | történelem | 1985 | Bibó István | díszszemle | felszabadulás | Illyés Gyula | Márai Sándor | 20 komment

„Április 4-ről szóljon az ének!”

***

Ez itt most nem akar objektív történelmi elemzésnek látszani. Bár...

Április 4-e 1950-től lett hivatalosan a Magyar Népköztársaság legnagyobb ünnepe; az április 2-i keltezésű 10. sz. törvényerejű rendelet nem csak a felszabadulás ünnepévé, hanem a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátság” napjává is tette. Április 4-e – és az április 4-ikék – történetéről részletesebben lásd a Múlt-Kor történelmi portál cikkét

***

Illyés Gyula: Nem volt elég

 

Házad itt állt – szerte szállt!
Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!

 

Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszúját kívánta,
és e lapályok kenyerét.

 

És nem volt hazának elég,
Hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.

 

És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék…!

 

És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.

 

És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád sem hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!

 

És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.

 

És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd.

…

 

Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!

 

Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.

 

Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.

 

S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.

 

Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben lakója
nem lelheti meg a helyét.

(1945)

***

Márai Sándor írja 1945-ben:

Egy kozák csomagokat cipel az országúton. Egyikben rablott textilholmi van, másikban néhány cipó kenyér. Reámmordul és megparancsolja, vigyem a kenyeres iszákját. Szó nélkül átveszem a zsákot, és viszem – két kilométeren át – engedelmesen, a győztes nyomában. Egy fordulónál megkérdi, ki vagyok. Mikor meghallja a varázsszót – „író” –, elveszi kezemből az iszákot, komoran és sötéten néz maga elé, kést húz elő, levágja egy cipó felét, a kenyeret átnyújtja, hóna alá veszi a zsákot és egyedül cammog odébb. (Napló)

*

A magyar polgári társadalom olyasmit várt, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel, s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt közöttük mindenféle: kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmatlan, emberies stb. De arkangyalról és lángpallosról nem esett szó.

Nagyobb meglepetés, hogy most már mind gyakoribb közöttük a gondterhes, komoly, szakszerű síber, aki teherautóval jön Romániából, hozza a zabrált árut, cvikkerrel orrán, plajbásszal kezében ajánlja gyanús holmiját, s közben aggályosan, a jó kereskedő tájékozottságával – aki ismeri a kereskedelmi élet és az adásvétel veszélyeit! – alkudozik és számol. „Csekaj, pogyszem, hozom gicsiny rézgálic” – mondják, s nyálazzák a ceruza hegyét. Majd rossz németséggel így folytatják: „Sechzehn, siebzehn, malinko, na!”... Sok ilyen akad közöttük. Arkangyal ritka. (Napló)

*

"Ez a magyar társadalom oly bűnöket követett el, hogy a napon, mikor felocsúdik a romok között a való helyzetre, kétségbeesett bűntudata újabb dühöket szülhet csak; azokra dühöng majd, hangosan vagy titkosan, akik bűneinek itt maradt bűnjelei, a zsidókra és mindenkire, aki bűneire emlékezteti. Mentől hangosabban kiált az égre egy bűn, annál kínosabb, ha bűnjelek maradnak a gaztett után." (Ami a Naplóból kimaradt)

***

"Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen, s a beteg magyar társadalomszerkezetnek azok a nyomasztó tényezői, melyek a szovjet hadsereg megjelenésére tűntek el: a vadászó urak, a zárt kasztban élő tisztek és hivatalviselők, a csendőrök és sváb lelkű nemzetnevelők vissza ne térhessenek. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy ha a mi számunkra a felszabadítás ténye örökre összekapcsolódik is a háborúvesztés legváltozatosabb fizikai és emberi nyomorúságainak emlékével, unokáink számára a felszabadítás emelkedjék tiszta, történeti realitássá azok által az eredmények, következmények és kedvező fejlődés által, amelyeket hosszú lejáratra megnyitott. Életbe vágó kérdés Magyarország számára, hogy a szovjet hadsereg felszabadító teljesítménye a magyar demokratikus fejlődés számára megtartsa a maga jelentőségét, és ne menjen veszendőbe." (Bibó István: A magyar demokrácia válsága. 1945. ősz)

***

A Magyar Néphadsereg 1985. április 4-i díszszemléje.

(A Magyar Népköztársaság állami ünnepségen ekkor jelentek meg először a történelmi zászlók.)

1950 és 1965 között évente rendezték meg a szovjet mintájú katonai parádét, utána – elsősorban takarékossági okokból – már csak ötévenként. Az 1985-ös 40. évforduló volt az utolsó díszszemle a Felvonulási téren, de az ünnep ekkor már az 50-es évek tömegdemonstrációi helyett családi programmá nőtte ki magát. A reggeli katonai parádé és a beszédek mellett ebben az évben Koltay Gábor filmrendező rendhagyó zenés történelmi darabja, az Itt élned, halnod kell is helyet kapott a Hősök Terén.

***

És ha már a bejegyzés címe a 20. századot idézi, akkor álljon itt még néhány fontos 20. századi április 4-e:
1949. április 4-én alakult meg a NATO – az Észak-atlanti Szerződést Washingtonban aláíró 12 ország között még nem lehet ott a Német Szövetségi Köztársaság;
1968. április 4-én gyilkolták meg a Tennessee állambeli Memphisben Martin Luther Kinget;
1983. április 4-én indult első útjára a Challenger űrrepülőgép, amely aztán 1986. januárban tizedik küldetésére indulva tragikus véget ért.

- - -

*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

 

2012. márc. 31., szombat

» Szép este - "Una furtiva lagrima"

2012. márc. 31. 22:24 | írta: rás | kultúra | Donizetti | Juan Diego Florez | Metropolitan | 2 komment

Vagyis "egy titkolt könnycsepp". A Bartók rádióban Donizetti Szerelmi bájital c. operáját közvetítik New Yorkból. Juan Diego Florez az imént ismételte meg Nemorino románcát, a közönség ugyanis olyan ovációban tört ki, hogy nem lehetett folytatni az előadást (én is felfüggesztettem a munkát a számítógépen, mert ez már több volt, mint háttérzene).

A youtube-on találtam vele egy felvételt:

Mert nem csak schmittpálból meg a Fideszből áll a világ - szerencsére.

 

2012. márc. 29., csütörtök

» Károlyi Mihály - csak azért is!

2012. márc. 29. 16:17 | írta: rás | történelem | szobor | 53 komment

„Bírálóim azt mondták rólam, nem vagyok következetes. Valóban nem voltam az elméleti meggyőződéseim és az ésszerűség szempontjából. De önmagamhoz hű és következetes voltam. Huszonnyolc évvel korábban ugyanez a morális felháborodás tett lázadóvá, és késztetett arra, hogy a haladó baloldal soraiba álljak. Ugyanez a felháborodás töltött el akkor is az igazságtalansággal szemben. […] Lehetetlenség volt továbbra is hazámban élni anélkül, hogy tiltakozni tudjak azoknak az erkölcsi elveknek a megsértése ellen, amelyeket a szocializmus alapjának, lényegének tartok. Mert a szocializmus nem csupán gazdasági kérdés, hanem etikai kérdés is. A kapitalista társadalom megszüntetése nem sokat ér, ha a helyébe nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend kerül.”

„Most, hogy minden szenvedély kialudt már bennem, jól tudom, hogy végeredményben sohasem az valósul meg, az az abszolút valami, amire az ember törekedett, hanem valami ahhoz hasonló. A fiatalok és szenvedélyesek számára azonban nélkülözhetetlen a küzdelem és az illúzió. Az ember csak tévedésekből, csalódásokból, vesztett csatákból tanul, és csak így tudja mindig újrakezdeni a harcot. Hiszek abban, hogy az eszmék és a szemben álló társadalmi erők jelenlegi küzdelméből — HA MARAD RÁ IDŐ — új szintézis fog születni.

Gyakran töprengek rajta, ha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értéket alkotnunk.

Ellenségeimnek sokat köszönhetek, talán még többet, mint barátaimnak, mert az a ki nem alvó gyűlölet és szidalom, amit fél évszázadon át rám zúdítottak, sokban hozzájárult, hogy azzá legyek, amivé lettem, segített, hogy megtaláljam önmagamat." (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül)

*

Kántor Péter verse*:

Öregember a térről

a budapesti Károlyi Mihály szobor
emlékére


Öregember a térről,
magányos, sovány öregember,
hallgatag öregember,
hiányozni fogsz, ha elmész,
hiányozni fogsz a helyedről,
arról a térről, ahonnan
először a padokat száműzték,
aztán a fákat vágták ki mind,
és most téged is, öreg,
téged is száműznek,
a nevetséges álmaiddal,
a makacs köztársasági eszméiddel,
ó, hogy gyűlölnek, vörös gróf,
hagyjuk is, hogy kicsodák,
szóra sem érdemes, hogy kicsodák,
különben ismered őket,
akik mindig is gyűlöltek,
most megmutatják, ki az úr itt,
öregember a térről,
ne szólj egy szót se, hallgass,
mint mikor kipát tettek a fejedre,
mit is mondhatnál, ugye?
én se akarok mondani semmit,
azon kívül, hogy hiányozni fogsz,
mert megszoktam már, hogy itt állsz,
itt a Duna-parton,
ahogy a botodra támaszkodsz,
télen-nyáron egyedül,
egyenesen, mint egy piszkafa,
az alatt a törött ív alatt,
egyszer valaki odaállt melléd,
a válladig se ért, egy kicsi nő,
a keze megérintette a kezedet,
vagy csak a zakód ujját,
az a valaki az anyám volt,
öregember a térről,
magas, sovány öregember,
nézel magad elé némán,
hiányozni fogsz,
már most is hiányzol.

-.-

*köszönet Jelnek, aki felhívta a figyelmemet a Literán megjelent versre

2012. márc. 28., szerda

» A viktatúra hétköznapjai 16. - A Heti Válasz esete Tóth Marival

2012. márc. 28. 11:00 | írta: rás | közérzület | politika | cenzúra | Schmitt Pál | 14 komment

... izé, Selmeczi Gabriellával.

Tegnap a Heti Válasz című közismerten liberál-bolsevik orgánum honlapján a hírhedt gyurcsányista bértollnok, Stumpf András tollából klaviatúrájából megjelent egy jegyzet  dr. Schmitt Pál plágiumügyéről.* Aztán eltűnt a cikk, és már csak a Mandiner figyelemfelhívó kiemelése található. Állítólag egy másik, a témával kapcsolatos írás is így járt tegnap a Heti Válaszon. Megjelent viszont Selmeczi Gabriella közleménye, miszerint a Fidesz a "Tényfeltáró Bizottság" jelentésével lezártnak tekinti az ügyet.

*dr. Freud a munkatársam: az álamfő neve előtt át akartam húzni a dr. előtagot, de melléklikkeltem, és így az aláhúzással csak hangsúlyoztam, hogy továbbra is megilleti ez a titulus.

*

Időközben Pocakostól megkaptam a teljes Stumpf-írást - köszönet érte -, amit most ideillesztek:

Hajrá, Elnök Úr!

on Wednesday, March 28, 2012 at 12:30am ·

Íme: Schmitt Pál ügyének lehetséges forgatókönyve

Hajrá, Elnök Úr!

Stumpf András

- nezopont_online@hetivalasz.hu

Utolsó módosítás:

2012.03.27. - 15:31

Létrehozás:

2012.03.27. - 14:34

Ha én Schmitt Pál lennék, azonnal én magam töröltetném minden okmányomról és névjegyemről ezt a két fránya betűt, aztán nekilátnék egy valódi PhD írásának.

A Schmitt Pál kisdoktoriját vizsgáló bizottság jelentésének összefoglalója bizony kínos olvasmány.

A feladat pedig nem volt bonyolult. Először is, meg kellett állapítani, hogy igaz-e a hvg.hu-n megfogalmazott állítás, hogy ugyanis Schmitt Pál dolgozatából 180 oldal megegyezik egy bizonyos Georgiev, másik 17 pedig egy bizonyos Kleinemann korábban publikált munkájával.

Minthogy utóbbihoz középfokú angoltudásnál nem kell több (magam is remekül meg tudtam állapítani, hogy a két szöveg megegyezik), az előbbihez meg csupán franciául kell tudni, a bizottsági tagok egynapos munkával el is juthattak volna oda, ahova két hónap alatt sikerült. Oké, be kellett szerezni az eredeti példányokat, értem én: a hvg.hu elvileg a kisujjából is szophatta volna a sztorit, fő az alaposság.

A feladat első részét sikerült is abszolválni. Megállapíttatott, hogy a szövegek valóban egyeznek.

Csakhogy, ha így, abból az egyetem vezetése számára a korabeli TF-szabályzat értelmében egyértelmű dolgok következnek.

23. § (3) Amennyiben az egyetemi doktorátus odaítélését követően kiderül, hogy az értekezést más készítette, vagy az más személy munkájának (eredményének) illetéktelen felhasználásával készült (kiemelés tőlem – Stumpf), az Egyetemi Tanács a doktorátust, s az ezt tanúsító oklevelet visszavonja, az egyetemi doktorátusra utaló névmegjelölés használatát megtiltja, intézkedik a személyi igazolványból való törlésről, s a visszavonás tényét a Művelődési Közlönyben, valamint az OTSH Közlönyben közzéteszi.

Ezt a szabályt maga a bizottság idézi jelentés-összefoglalójában. Amelynek vége egyébként ez: „A Testnevelési Egyetem szakmai hibát vétett, amikor ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, s így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak.”

Tehát a bizottság nemcsak, hogy elismeri a szövegazonosságot, de azt is állítja, hogy így a dolgozat nem felel meg az elvárásoknak. Tehát? Következtetés? Az egyetem a hibás, amiért akkor nem vette észre. Ennyi.

Nagyon sovány, nagyon gyáva. Egyrészt az elvárások nem megfelelő ismerete nem ment fel azok teljesítésének kötelessége alól, úgyhogy ez az egyetemezés a konkrét ügyet tekintve teljesen irreleváns. Van persze felelőssége az egyetemnek is, hogyne. Gyönyörűen világít rá a történet arra a kuplerájra, amely ott lehetett akkoriban, főleg, ha hozzávesszük a jelentésnek azt a mondatát, amely szerint „A doktori eljárás – a fent részletezett eljárási hiányosságokkal ugyan, de – formailag megfelelt az akkor még önállóan működő Testnevelési Egyetem gyakorlatának.”

Elég szomorú, ha így van. De figyelem! A fenti kijelentés az egyetem akkori gyakorlatára vonatkozik, nem a dolgozatra. Arról ugyanis – nochmal – megállapították, hogy nem felel meg az elvárásoknak.

Ha pedig nem, akkor a 23-as paragrafus szerint el kell venni a doktori címet. Ez van. Attól még, hogy a „szövegegyezésnek” becézett plágiumot nem vették észre a hajdani bírálók, a doktori cím nem jár a továbbiakban, hiszen most meg észrevették.

Igaz, nem a bizottság veheti el, hanem a SOTE vezetése. Amely még ez alapján a mismásolgató jelentés alapján sem hozhat más döntést. Hacsak azt a képtelenséget nem akarja állítani, hogy 200 oldal hivatkozások nélküli, szó szerinti átvétele nem más személy munkájának illetéktelen felhasználása.

Érthető persze, hogy Tulassay Tivadar rektor a minisztertől vár állásfoglalást: kellemetlen az eset, főleg, hogy a bizottság az ő nyakába maszatolta bele az egész terhet. Még csak azt sem mondhatja: „Megállapították, hogy plágium, kénytelen vagyok visszavenni, Tisztelt Elnök Úr!”

Ám még ha kellemetlen is, a döntést nem lehet elkerülni. Tudósként, felelős pozícióban, a szellemi elit egyik legfőbb képviselőjeként nem is szabad.

Annyira egyébként nem is kellemetlen a döntés. Nem arról kell ugyanis határoznia a SOTE vezetésének, hogy mondjon-e le a köztársasági elnök.

Arról ugyanis lehet vitatkozni. Szerintem egyébként igen: nem jó, ha az ország első számú közjogi méltóságának épp a méltósága repedezik, márpedig így, főleg az ügy kipattanását követő hazudozás után ez a helyzet. Persze lehet érvelni úgy is, hogy nem kell lemondania, hiszen a köztársasági elnöki címhez nem kell doktori. „Elvették, hát elvették, az elnökkel szembeni törvényi elvárásoknak Schmitt így is megfelel, tehát marad, hol itt a gond?” Kissé cinikus, jogformalista hozzáállás, tőlem távol áll, de logikus, értelmezhető.

Azt tehát, ha szomorúan is, de tudomásul lehet venni, ha a doktori elvételéből Schmitt Pál nem arra a következtetésre jut, amire zu Guttenberg jutott a németeknél. De az már az ő döntése, amelyért Tulassay Tivadart és a SOTE vezetését semmilyen felelősség nem terheli majd. Azért viszont igen, ha nem venné el a címet, amely - immár saját bizottsága által is megállapított módon - szövegazonosságok sorából összefércelt, a kisdoktori követelményeinek meg nem felelő dolgozaton nyugszik. Ezen ugyanis most már hivatalosan sem lehet vitatkozni.

Egy forgatókönyvet persze el tudnék képzelni, amely alapján a közmorál, a jog előtti egyenlőség érzete sem sérülne tovább, a következmények nélküli ország képe sem erősödne és Schmitt Pál is elnök maradhatna. Én a helyében a következőt tenném: saját magam töröltetném minden okmányomról és névjegyemről ezt a két fránya betűt, aztán nekilátnék egy valódi PhD írásának. A vicc ugyanis az egészben az: tény, hogy doktori cím a megismert plágiumhalmazért nem jár, ám Schmittnek ennek ellenére tényleg valódi és nagy tudása van az adott témáról, a sporttörténetről, sportdiplomáciáról. Ha valamiről, hát arról biztosan. Némi munkával fix, hogy képes lenne saját, tudományos igényű dolgozat írására is. Én a helyében megszerezném a címet magam, bundázás nélkül, csak azért is.

Hajrá, Elnök Úr!

2012. márc. 26., hétfő

» Szóudvar 16. - Párbeszéd

2012. márc. 26. 13:13 | írta: rás | asszociációk | blogom | Buber | Csoór Gáspár | Dialógus békecsoport | film | Herskó | Kosztolányi | Molnár Ferenc | Platen | Tabi László | még nincsenek kommentek

Párbeszéd: Két személynek egymással való beszélgetése, társalgása. (A magyar nyelv értelmező szótára.)

Egyszerű, mindennapi dolog, és csak a (valószínűleg hosszúra sikeredő) bejegyzés végén derül majd ki, hogyan jutott eszembe a téma. Addig azonban – szokás szerint – sokfelé elágazik majd a szöveg. Az első „ág” egy film és egy dal.

Párbeszéd volt a címe Herskó János 1963-ban készült, akkoriban népszerű filmjének. A sikert a téma és a szereplőgárda egyaránt garantálta. (Be kell vallanom, én nem néztem meg, mert már akkor is riasztottak a hosszú filmek – ez majdnem két és félórás.) A filmben egy házaspár visszatekint közösen és egymás nélkül töltött éveikre – a magyar történelemre. Hiszen az ő generációjuknak, amely a XX. század negyvenes éveiben volt fiatal, az egész életére rányomta a bélyegét a történelem. Az 1945-60 közötti Magyarországot mutatja be a film. A koncentrációs táborból hazatért Judit és az illegális kommunista László a felszabadulás után ismerkedik meg egymással. Reményektől fűtve, vágyakkal telve tanulnak, terveznek az értelmes, közös jövő reményében. De Lacit koholt vádakkal letartóztatják, míg Judit ösztöneire hallgatva próbál munkájában, magánéletében boldogulni. Néhány év után találkoznak újra, s egy őszinte beszélgetésben tisztázzák életük tanulságait. A szereplők: Avar István, Bara Margit, Berek Kati, Bitskey Tibor, Pécsi Sándor, Semjén Anita, Sinkovits Imre, Sztankay István, Törőcsik Mari. A magyar.film.hu oldalon található egy rövidke részlet a filmből (nem sikerült beágyaznom).

Herskó 1970-ben disszidált, így a Párbeszéd eltűnt a mozivásznakról, de egy betétdala túlélte a filmet; szerintem ott a helye minden idők 10 legszebb magyar dala között. Ha volna valaki…– énekelte Gara György (a Youtube-on talált felvétel képei természetesen maiak):

Mostanáig nem tudtam, hogy a dal szövege az 1960-ban, 24 éves korában elhunyt Csoór Gáspártól származik. Sőt, soha nem is hallottam erről a fiatalemberről, akinek emlékét egy blog őrzi.

*

A párbeszédhez két ember kell; Ketten beszélnek – ugrott be a néhai, finom humorú Tabi László sorozata a Ludas Matyi c. (általa is főszerkesztett) lapból. A Magyar Narancs cikke az „elvtársúr” Tabi Lászlóról.

S miközben eredménytelenül próbáltam egy Tabi-szöveget találni az interneten (lusta vagyok bemásolni az Életem és egyéb ügyeim c., 1982-ben megjelent kötetéből), kiderült, hogy Tabi Molnár Ferenctől kölcsönözte a címet: 1909-ben e címmel jelent meg egy párbeszédes formában írt novellákat, karcolatokat tartalmazó könyve. Ebből sincs szövegem, de amit megtaláltam: Karinthy Frigyes recenziója a Nyugatban.

*

S még valami a Nyugatból. Az Értelmező szótár „párbeszéd” szócikkének egyik példája egy Kosztolányi-mondat: „Munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.” Kíváncsi voltam, hol, miért írta ezt Kosztolányi. Nos, a Nyugat 1930/14. számában, egy francia nyelvészhez írt szenvedélyes nyílt levelében; az esszé címe: A magyar nyelv helye a földgolyón.

Az illető úr azt jövendölte, hogy (mai terminológiával) a kulturális globalizációval el kell tűnnie a sokféle nyelvnek, s fejtegetései közben igen dehonesztálóan nyilatkozott a magyar nyelvről (egyébként például a németről is – érthető, franciáról van szó). „Vajmi kevés reményem van arra, hogy meggyőzhetem fölfogása tarthatatlan voltáról, szembeszökő, tárgyi tévedéseiről, de megvan az a reményem, hogy legalább tisztázom érzéseimet és gondolataimat s amíg betűt betűre vetek, legalább némi enyhülést szerzek magamnak. Tudom, hogy helyzetem félszeg. Nyílt levelet «intézek« a párizsi Collège de France világhíres nagyságához, aki talán el sem olvassa írásom s munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.”

Még egy bekezdés a hosszú (és szép) cikkből:

„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek «műveli ki» és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a «civilizációs tény», vajjon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. «Szabadság, egyenlőség, testvériség», még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet «barbár» nyelv.”

*

Az 1959–62-ben  megjelent „nagy” Értelmező szótárnak a „párbeszéd” tárgyszerűen nyelvész meghatározása mellé az egy évtizeddel későbbi Magyar értelmező kéziszótár beemel egy sajtónyelvi jelentést is: „Különböző világnézetű feleknek közeledést, megegyezést kereső eszmecseréje.” A párbeszéd, a dialógus világpolitikai kulcsfogalommá vált a hidegháború helyét lassan felváltó (időnként csak azzal párhuzamosan érvényesülő) enyhülési korszakban. Szovjet-amerikai párbeszéd, kelet-nyugati dialógus; a II. vatikáni zsinat nyomán meginduló keresztény-zsidó dialógus, marxisták és keresztények vitafórumai; sőt, szóba állnak egymással katolikusok és protestánsok, illetve katolikusok és ortodoxok, kommunisták és szociáldemokraták (utóbbi felelőse a „táboron” belül az MSZMP, illetve annak Berecz János és Horn Gyula vezette külügyi osztálya).

*

Dialógus volt a neve az 1980-as évek elején Magyarországon egy egyetemista békecsoportnak, amely a hivatalos struktúrán kívül, de azzal (kényszerből is) együttműködést keresve próbált működni. Néhány tucat aktivistáról, legfeljebb néhány száz szimpatizánsról lehetett szó, de mivel nem csak az amerikai, hanem a szovjet atomrakéták leszerelését is követelték (nem is tudhatták, legfeljebb tarthattak tőle, hogy a hivatalos cáfolatok ellenére Magyarországon is vannak ilyenek), s mert hangsúlyozottan függetlenek voltak, a pártállam nem tűrhette őket. (A kontextushoz lásd a Nyugat-Európára célzott SS 20-as rakéták problémáját, az erre válaszul 1979-ben hozott NATO-határozatot amerikai rakéták nyugat-európai telepítéséről, Reagan csillagháborús tervét, Afganisztán szovjet megszállását – s nem utolsó sorban Lengyelországot, a Szolidaritást, a szovjet tömb első független szakszervezeti mozgalmát, amely ösztönzően hatott Magyarországon az elsősorban értelmiségi ellenzéki csoportokra.) A Dialógust gumibot és börtön nélkül, némi adminisztratív nyomással és ügynökök beépítésével néhány év alatt felbomlasztották, emléke se nagyon maradt, illetve hamarosan majd szélesebb, perspektivikusabb mozgalmak jönnek létre – ez már a bomlás időszaka. Ha most beütöm a Google-ba a „dialógus békecsoport” szavakat, akkor az első 10-20 találat arra vonatkozik, hogy néhány éve Ungváry Krisztián történész egy, az Élet és Irodalomban megjelent cikkében egy mai alkotmánybíró akkori negatív szerepére is kitért. Ezért örültem, amikor találtam róluk valami korabeli beszámolót is: Haraszti Miklós írását a szamizdat Beszélő 1984. februárban megjelent 9. számából. A többi között ezt írta:

„Kettős követelményt állítottak az új békemozgalom elé: legyen független, és ugyanakkor államilag elismert. Maga a törekvés nem új. Ez a kompromisszum a Kádár-korszak értelmiségének régi álma, de eddig mindenkinek választania kellett az elismertség s vele együtt az irányítottság, vagy a törvényen kívüliek függetlensége között. Az új békemozgalom úgy vélte – s ezt körültekintően meg is indokolta –, hogy számára van hely az eddigi senki földjén, a valódi kompromisszum terepén.” A teljes cikk itt.

*

Magyar nagylexikon: dialógus: <gör ’beszélgetés’>, párbeszéd: 1. az emberi kommunikáció egyik alapvető formája; szóbeli v. írásos gondolatcsere két v. több személy között. Ellentéte a válasz nélkül maradó közlés, a monológ…

2. (fil) párbeszédes formában megírt értekezés, melyben a beszélgetők célja, hogy kérdésekkel és feleletekkel feltárják valamely eszme tartalmát, felülvizsgáljanak bizonyos ítéleteket, ill. következtetéseket. (A szócikk az ókorból Platónt és Cicerót, a középkori szerzők közül például Szent Ágostont, majd a humanista Erasmust és Petrarcát, a felvilágosodás korából például Diderot-t említi meg, majd így folytatódik:) „A 20. században bizonyos szerzőknél (F. Rosenzweig, M. Buber, G. Marcel) a dialógus…sajátos filozófiai jelentésárnyalatot nyer; az alapgondolat szerint a dialógus különös jelentőségű emberek közötti kapcsolat, amelyben a szabadság megvalósítása végett a Másikat nem eszközként kell felfogni, hanem személyként kell elismerni.”

Így hát muszáj legalább külön is kitérni Martin Buberre (1878–1965) (a sovány magyar Wiki helyett az angolt ajánlom inkább (meg persze a németet).

"Az ember a másikon keresztül lesz saját magává” – írja 1923-ban megjelent Én és Te című esszéjében. A haszid zsidó Buber számára az igazi vallásosság nem a hittételekben, a megmerevedett “vallásban” van, hanem abban az Istennel folytatott párbeszédben, találkozásban, amelyet a Biblia és a hászid történetek kifejeznek. A párbeszéd, a dialógus Buber számára általánosabb értelemben is középponti filozófiai kategória, szerinte az emberi egzisztencia az Én–Te viszonyban, azaz dialógusban valósul meg. Az embernek a világ dolgaival találkozva nyitottnak kell lennie minden “másik”-ra, minden “Te”-re, nem szabad merev szokások és rituálék közé zárkóznia.

*

Platón, Diderot és Buber után ki más következhetne: én – illetve a Rásblog. Közel négy évvel ezelőtt nem csak befejezett újságírói pályám pótlékaként, íráskényszerből, exhibicionizmusból meg pedagógiai szenvedélyből született ez a blog, hanem a beszélgetés igényéből is. Sőt, beszélgetésből: Platen bloggerrel folytatott dialógusunkból. Platen ugyan közben abbahagyta a blogolást, de eszmecseréink emlékét őrzik az oldalt, a kategóriák közt is látható (és klikkelhető) „Platen-dialógusok”, amelyek közül az első világot átfogó igénnyel "a jóról és rosszról” folyt.  (Közben egyébként barátok lettünk IRL is.)

Szóval, hogy beszélgetni szeretnék, mégpedig nem csak olyanokkal, akik ugyanúgy látják a világot, mint én. A blogok révén ismerkedtem össze (virtuálisan vagy valóságosan is) nálam évtizedekkel fiatalabb és/vagy egész más kultúrájú, más társadalmi helyzetű, nagyon más gondolkodású emberekkel. Meg persze hozzám hasonló felfogásúakkal. Ezekhez a beszélgetésekhez az érdeklődés mellett türelem is kell. Néha nem könnyű. És persze azért az én dialóguskészségem se határtalan: heveny cigányozásért már nem egy esetben szüntettem be a „beszélőviszonyt”, és rosszul tűröm a sértő személyeskedést meg az elvakultságot is, amely képtelenné tesz a másik érveinek meghallgatására. Nem elfogadására: meghallgatására, megértésére. Különbség. Ragaszkodom (én is) a világnézetemhez, politikai alapállásomhoz; van múltam, amely személyiségem részévé vált – és bizonyára vannak előítéleteim, számomra kedves tévedéseim is. De változatlanul fontosnak tartom, hogy beszélgessünk. Ezért szándékozom továbbra is blogolni.

- - -

Szóudvar 1. Egyenrangú

Szóudvar 2. Ifjúkor

Szóudvar 3. Őszinte

Szóudvar 4.  Rend

Szóudvar 5. Tükör

Szóudvar 6. Gyász

Szóudvar 7. Fénykép

Szóudvar 8. Utazás

Szóudvar 9. Csend

Szóudvar 10. Szó

Szóudvar 11. Tárgy

Szóudvar 12. Öl, ölés

Szóudvar 13. Sakk

Szóudvar 14. - Álom, álmodik

Szóudvar 15. – Boksz

 

2012. márc. 23., péntek

» TGM: "Mi is történt tulajdonképpen?"

2012. márc. 23. 11:36 | írta: rás | politika | olvastam | 27 komment

(Bekezdések a "Magyar szomorújáték, európai bohózat" c. cikkből)

 

„Nem csupán a gazdasági válságról és a lehetetlen Orbán-kormányról, hanem a korábbi demokratikus köztársaság, és az azt alátámasztani hívatott, minden tekintetben magasabb rendű társadalmi rend ígéretével fellépő szabad piacgazdaság kudarcáról van szó. Ha az emberek legalább valamelyest úgy érezték volna, hogy szabadabban és nagyobb biztonságban élnek, vagy legalább azt, hogy áldozatra érdemes, nemes, önzetlen és merész politikai kaland részesei, készek lettek volna elviselni a megpróbáltatásokat, s mindenfajta ellentől megvédeni köztársaságukat. A jelek szerint nem ez történt.

Éppen ellenkezőleg, úgy látszik, hogy az 1989 előtti rendszer, noha elnyomó és korlátozó jellegű volt, de nagyobb szociális biztonságot, teljes foglalkoztatást, folyamatosan növekvő reálbéreket, jobb egészségügyi ellátást, higiéniát, olcsó vagy ingyenes időtöltést és kikapcsolódást kínált. Emellett, mindenki számára elérhető magas színvonalú változatos kultúrát, nagyobb, rasszizmustól mentes egyenlőséget, alacsony bűnözést, és talán a fogyasztók választási szabadságát kivéve minden téren érzékelhetően jobb és javuló életkörülményeket biztosított. Mindezért képmutatásban, öncenzúrában és konformizmusban nagy árat kellett fizetni. Noha történelmi gyökerei okán a rendszert indokolatlanul ’szocialistának’, vagy ’kommunistának’ nevezték, erkölcsi és kulturális értelemben afféle konzervatív jóléti állam volt.”

 

„Orbán nemzeti újjászületést óhajt. Szeretne véget vetni az elmúlt két évtizedet jellemző hanyatlásnak és bizonytalanságnak, az irányzék nélküli, szüntelenül változó célok közti hánykolódásnak Nem egyszerűen a nemzeti nagyság helyreállítása a célja, hanem sikeres gazdaságot szeretne és az állam ujjászervezését. Utóbbit nem minden ok nélkül kaotikusnak, gyönge hatékonyságúnak látja, olyan intézményrendszernek, amely már minden tekintélyét elveszítette. Elgondolása részben a mainstream, többségi fölfogást tükrözi. Hisz a liberális varázsszerben: erős és népes, vállalkozó kedvű, szorgos, bátor, takarékos középosztályra van szükség, amely a nemzet gerince. Az összes adókedvezményben és állami támogatásban ez a többnyire fiatal középosztály részesül, amelyhez ő maga és baráti köre is tartozik. Orbán voltaképpeni eszménye a kisvállalkozó, a független polgár, a hazafi, aki államtisztelő, jogkövető, vallásos, tiszteli a hagyományt és a tekintélyt. Ez a fölfogás komoly rokonságot mutat Margaret Thatcher elképzelésével a ’tulajdonosi demokráciáról’.

A jobboldal ezért is támogatta, hogy a középosztály saját tulajdonú családi házakra tegyen szert, ami kiváltó oka lett a magyarországi jelzálog-krízisnek. A magyar jobboldal, más, főleg kelet-európai konzervatívokhoz hasonlóan úgy véli, hogy az ilyen középosztálynak egyfelől a multinacionális nagyvállalatok, a nemzetközi intézmények és a finánctőke, másfelől a proletárok, a szegények és a kommunisták meg a munkanélküliek (vagy nevezzék őket, ahogy akarják) alkotta alantas csőcselék az ellenségei.

A magyarországi jobboldal nem egyszerűen csak régimódi és fajüldöző. Ez a jobboldal mindenekelőtt a szegények megsegítését ellenzi, a „többnyire roma” munkanélküliek (ez a vélekedés egyébként egyszerűen nem igaz) szociális segélyezését, továbbá ellenszenvvel viseltetik a társadalom minden ún. improduktív csoportjával szemben. Ezeket inaktívaknak nevezi, s e fogalom alá sorolja a nyugdíjasokat. (Legújabban egyébként különösen mély és meglehetősen kellemetlenül ellenséges magatartást tanúsít az idősekkel szemben). Ezért is fordul szembe a jobboldal olyan élesen a szakszervezetekkel, ami véleményem szerint öngyilkos álláspont, bár pillanatnyilag eredményes…

Orbán ’munkaalapú társadalomról’ szónokol, s ünnepélyesen beharangozta a jóléti állam végét. (Bár a jóléti államnak már réges-rég befellegzett.) Ebben sem igen különbözik Camerontól, Sarkozytől, Barrosótól, Rajoytól, Montitól, Harpertől, Merkeltől és Lagarde-tól, akik igencsak elborzadnának, ha valaki kimondaná róluk, hogy ők se különböznek Orbántól. Orbán azonban merészebb és következetesebb, mint ők. Ugyanakkor kevésbé kötik őt a körülmények, a formák, a hagyományok és a ceremóniák… A helyzet paradoxona, hogy miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok támadja Orbán Viktort, a lényeget illetően teljes mértékben egyetért politikájával.”

 

„Kizárólag egyetlenegy legitim politikai szereplő rendelkezik fölhatalmazással döntésre, s ez a magyar választók közössége… A hiteles és valóban demokratikus magyar ellenzéknek szembe kell fordulnia az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és az amerikai establishment által képviselt katasztrofális megszorító politikákkal is, és nem csupán az alpári magyar jobboldallal. Ha ilyen ellenzék megszületik, önöknek nem kell többé aggódniuk Magyarországért.”

 

Tamás Gáspár Miklós cikke itt olvasható.

 

2012. márc. 21., szerda

» 125 éve született Kassák Lajos

2012. márc. 21. 11:24 | írta: rás | kultúra | 3 komment

"Tenyereimbe virágmagvakat ültettem
a nap fölissza körülöttünk a pocso-
lyákat a tulajdon erőnk az ami szim-
patikussá vagy antipatikussá tesz
a gyönge ember szappanbuborék alatt ül és
harmonikázik
az erős ember sorsa egyszerü az állatok meg-
érzik a jóságot ami pirosra süti az arcát
és benne ugrál az izmaiban
de vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele
37 éve annak hogy az anyám utnak inditott
azt mondta eredj és vigyázz keresztben el
ne szaladjon előtted a fekete macska
aki elindul mindig árkok felé indul minden 24
órában rászáll az este..."

"Kassák színre lépésével jött el az a mágikus pillanat, amikor a rendszerint el- és lemaradó magyar líra szinkronba került a világirodalom legaktuálisabb irányzataival."

Megemlékezés Kassákról

Amúgy pedig - s ez se független Kassáktól - ma van a Tanácsköztársaság (igen, a proletárdiktatúra) évfordulója is. Meg a tavasz első napja.

"... vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele..."

2012. márc. 20., kedd

» Hogy tudjuk, hol élünk - A mindent elárasztó gyűlölet

2012. márc. 20. 11:38 | írta: rás | közérzület | blogok | buzi | 20 komment

Egy meleg (aka: buzi) indított egy blogot, elkeseredett szókimondóan. Provokált, persze, ha provokáció az, hogy valaki beszél arról, amit lát és amit gondol. Szerintem teljesen igaza van abban, amit írt, de ettől még nem foglalkoznék vele. De egy pillanatra belenéztem a kommentekbe... Igazából persze nem vagyok meglepve, hiszen itt élek.

"...mindössze két bűnöm van: liberális vagyok és meleg.... és mint tudjuk, ez a két dolog, ezek kombója tökéletesen elég ahhoz, hogy egy mocskos hazaáruló zsidó buzi kommunista legyek. Még jó, hogy nem vagyok cigány, mert akkor aztán várhatnám a Kossuth tér 2014-es átadását, hogy nemzeti és árpádsávos lobogók árnyékában kerüljön sor az akasztásomra. De szarok rá. Ez vagyok én, ezt kell szeretni, akinek nem tetszik, el lehet menni tőlem jó távol..."

(Kösz Petinek, aki felhívta a figyelmemet.)