2009. nov. 18., szerda

És ha valaki érteni akarja, mi történik ma Magyarországon (például Sajóbábonyban), annak ajánlom Mathieu Kassowitz 1995-ös Gyűlölet c. filmjét. A youtube-on franciául, meg angol vagy spanyol feliratozással is megtekinthető. Nem vidám.

2009. nov. 17., kedd

» A gyűlöletbeszéd tiltásáról

A gyűlöletbeszéddel szembeni erőteljesebb törvényi fellépést, a rasszista megnyilvánulások tiltását, lényegében a rendszerváltás után korlátlannak tekintett véleménynyilvánítási szabadság korlátozását sürgeti az Élet és Irodalomban megjelent, terjedelmes - és gazdagon érvelő - cikkében Bayer Judit. Bírálja az Alkotmánybíróságot, amely 1992-ben (Sólyom László elnöksége alatt) bevezette a magyar jogfelfogásba és -gyakorlatba a magyar jogrendtől idegen és a magyar valóságban azóta megbukott "közvetlen és nyilvánvaló veszély" angolszász kritériumát.

"Az Alkotmánybíróság által alkotott jogi struktúra az adott körülmények között éppúgy kudarcot vallott, mint a híres pszichológiai fogoly-börtönőr kísérlet. Az indulatok elszabadultak, a kísérletet tehát félbe kell szakítani. A demokrácia jövője érdekében fel kell lépni az intolerancia ellen, és a játékelmélet szerint az intoleranciára intoleranciával kell válaszolnia annak, aki nem veszíteni akar. Talán megért egy próbát. Történhetett volna, hogy minden politikus, közjogi méltóság és véleményformáló egyértelműen és együttesen fellép a rasszizmus, kirekesztés, gyűlölködés ellen. Történhetett volna így is, de nem történt. Az értelmiség egy része, amely fellépett, nem elég hallhatóan tette: bonyolult üzeneteket fogalmazott, nem ment utcára, és így elszigetelődött. Nem alakult ki dialógus, csak több párhuzamos monológ, még az interneten is, amely pedig ígéretes eszköznek tűnt a politikai dialógusok folytatására. A Jobbik térnyerését inkább csak elősegítette az az intenzív sajtófigyelem, ami nem párosult sem egyértelmű tiltakozással, sem hatósági fellépéssel, sőt a Magyar Gárda még a bírói betiltás óta is lényegében szabadon teheti ugyanazt, amit korábban."

A teljes cikk

» Cseh Tamás - József Attila

2009. nov. 17. 10:25 | írta: rás | hangulat | 1 komment

hphp blogján találtam az imént, s szebb lett tőle a napom (köszönöm) - ha könnyebb nem is. (Cs. T. szemét is nézzétek közben.)

2009. nov. 14., szombat

» A "Kertész-botrányról"

Hosszan vívódtam magamban: nem kell nekem mindenbe beleszólnom, meg hát tényleg elég rosszízű ez az egész balhé, ami Kertész Imre körül - éppen tiszteletre méltó 80. születésnapján - kialakult.

A Die Welt interjúja Kertész Imrével, teljes szöveg a Nol-on

Újabb interjú

De hát persze nem álltam meg, és néhány általam becsült blogon - pl. drc, defalla - hozzászóltam. Véleményem lényege az, hogy egy megbántott, elkeseredett ember 80 éves korában néha butaságokat is mond(hat). És ez semmiképpen nem vonja kétségbe azt, hogy Kertész Imre nagy író és a Sorstalanság nagy regény (amiről ne mondjon véleményt az, aki nem olvasta).

A vita kapcsán elővettem a Sorstalanságot is; drc-nél el is sütöttem a könyv végéről néhány mondatot, ezt (az "egy rókáról több bőrt" - a bőrből meg lámpaernyőt jegyében) most itt is elhelyezem:

"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...
... ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...
...Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek."

2009. nov. 13., péntek

» In Memoriam E. H.

2009. nov. 13. 11:04 | írta: rás | 3 komment

Nem tudom, szerette, hallotta-e valaha a Concertót, ismerte-e egyáltalán Bartók zenéjét. De tegnap este éppen e tétel hallgatása közben jutott eszembe, hogy ma temetik. Talán kétszer-háromszor találkoztunk. A legemlékezetesebb, amikor 8-10 éves volt, sétáltunk anyjával a városban, és egy útkereszteződésnél hirtelen megfogta a kezemet, s aztán vagy félórán át el se engedte. Nem szólt hozzám, hiszen nem értettük egymást, de tudtam: a biztonságot, az apát kereste.

Svájcban született, Genfben élt, francia lett az anyanyelve. A magyar anyjától, aki az unokatestvérem, s aki gyerekként 1957-ben került Svájcba, mert szülei megriadtak az 1956 októberében (minden ellenkező híreszteléssel szemben) felszínre tört antiszemitizmustól. K-nak előbb el kellett veszítenie szelíd apját és zsarnoki anyját (a nagynénémet) - meg kellett szabadulnia tőlük -, hogy 41 évesen végre férjhez mehessen és gyereket szüljön, akit aztán 61 évesen elveszít. Túl lehet ezt élni?

E-nek biztos mindene megvolt a jól menő orvosszülőkkel, de azt hiszem, nem volt boldog. 16 évesen drogozott, intézetbe rakták, talán leszokott, talán nem; hazakerült, de nem tudott mit kezdeni magával - szülei se vele.

20 éves volt, pár napja autóbalesetben halt meg.

És E-vel együtt a Bartók-zenére gyászoltam mindazokat, akik fiatalon mentek el az életemből: Sz., G. - és persze K.

2009. nov. 11., szerda

» A jövő elkezdődött - Orbán és az Alkotmány

„Az ember végül homokos

szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.” (J.A.)

„A mai Alkotmányban semmi tiszteletre méltót nem találok." Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság következő miniszterelnöke mondta ezt, hozzátéve azonnal, hogy persze letette rá az esküt, s ha már letette, nem cselekszik semmi alkotmánysértőt. Az Echo tévében hétfőn este elhangzott interjúban (kb. 15.30-tól) „technokrata szövegnek" nevezte a hatályos Alkotmányt, amelynek „nincsen szíve, lelke; esze talán igen, de az is kétséges, hogy mennyi... Nem tartalmaz olyan értékeket, amelyeket Magyarország állampolgárainak többsége a saját életében zsinórmértékül választ." Beszél ugyan a család védelméről, és a nemzetről, de nem eléggé. Hiányoznak azok a szép és nagy mondatok, amelyek igazán megmozgatják az ember lelkét." Ha kétharmados többséget kapunk - mondta Orbán, szeretnénk olyan alkotmányt, amelyben mindenki magára ismer, amire mindenki büszke.

Nincsenek kétségeim, hogy mik lesznek azok a bizonyos mondatok, de addig is beleolvastam egy kicsit a jelenleg érvényben lévő - tényleg toldozott-foldozott, sokszor módosított és jogtechnikai okokból, anakronisztikus és nevetséges módon még mindig az 1949. évi XX. törvény besorolást viselő - alaptörvénybe. (Az „eredeti" 49-es „népköztársasági" szövegből, azt hiszem, mindössze annyi maradt, hogy „Magyarország fővárosa: Budapest")

Szóval néhány „tiszteletre nem méltó" paragrafus.

1. § Magyarország: köztársaság.

2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

(3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.

...

5. § A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét és területi épségét, valamint a nemzetközi szerződésekben rögzített határait.

...

8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

...

15. § A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét.

16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit.

17. § A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik.

18. § A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.

...

(XII. fejezet: Alapvető jogok és kötelességek)

54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.

55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

...

57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.

...

60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.

(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.

(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.

70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.

70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.

(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.

70/G. § (1) A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát.

(2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.

És ha valaki idáig eljutott, azt jutalomból szeretném megnyugtatni: nem hiszem, hogy Orbán Viktor diktatúrát vezet majd be, királlyá koronáztatja magát - vagy más ilyesmit tesz. Sőt, még azt is gondolom, hogy jobb - úgy értem, kormányzástechnikai szempontból hatékonyabb - miniszterelnök lesz, mint elvtelen és balfasz utód-elődei. Csak éppen...

2009. nov. 8., vasárnap

» November 8.

2009. nov. 8. 22:00 | írta: rás | film | Jancsó | még nincsenek kommentek

És ma Sárazsadány nyomán megnéztem a Csillagosok, katonák-at, Jancsó Miklós gyönyörű filmjét. 40 év után újra. Egy film nem a hősiességről, a forradalmi pátoszról, hanem arról, hogy az ember kiszolgáltatott a történelemnek.

2009. nov. 7., szombat

» Éljen November 7-e! - Update Majakovszkijjal

Unokaöcsémnek, aki ma 20 éves.

A magyarok 77%-a nem hisz a jelenlegi politikai rendszerben, 91% szerint az ország rossz úton halad, összességében a régió messze legpesszimistábbjai a magyarok, mindössze 15% mondja azt, hogy elégedett a személyes életével - derül ki a Pew Global Attitudes Project legfrissebb felméréséből.

Hasonló eredményre jutott augusztusban az Ipsos: A megkérdezettek többsége szerint a rendszerváltás szükségszerű volt, de azt általában negatívan értékelték. Minden második válaszadó úgy érzi, ő vagy családja a változások vesztese, csak 14 százalék érzi magát nyertesnek.

Mininek (kb. 190 cm magas) köszönhetően november 7-e a családban ünnep maradt éppen akkor, amikor az országban megszűnt az lenni. „Meleg csákányváltás" - mondanám, ha ez a kifejezés jelentene valamit huszon- és harmincvalahány éves olvasóimnak. Pedig ez is hozzátartozott a november 7. által fémjelzett világhoz. De milyen is volt az a világ? Aki most 20 éves, az nem tudhatja, mert nem élt akkor. Mi meg azért nem tudhatjuk, mert benne éltünk, része voltunk - s mint a közvélemény-kutatások mutatják: részünk még ma is az a világ. Én speciel örülök neki.

Igen, tudom: november 7-e, az 1917-es bolsevik forradalom az a ma nyilvánosan megszólalók döntő többsége számára valami szörnyűséget jelent, a sztálinizmust, a Gulágot és Recsket, diktatúrát és tíz év várakozás után kiutalt zöld színű Trabantot. És hát, valljuk be: tényleg ez lett belőle. Még legemberibb formájában, a „klasszikus" Kádár-korszakban is egy zsákutcás, folytathatatlan és megreformálhatatlannak bizonyult rendszer. De nem biztos, hogy ezt jelenti november 7-e, a forradalom, a kommunizmus. (Elnézést az illetlen kifejezésért!) Miként a (szintén, 200 év után is, sokat vitatott) 1789-es nagy francia forradalom is van, akinek a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség-et, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, s van, akinek a (vendée-i fehérterrorra válasz) jakobinus terrort, a guillotine-t, no meg a napóleoni háborúkat jelenti.

Igen, 1917 1789 és 1848 folytatójának tudta magát, a kommunistákat ugyanaz az emancipatorikus és messianisztikus idealizmus és hevület fűtötte, mint a jakobinusokat vagy 48 forradalmárait (lásd Petőfi). És ennek igazságát járatta le a rá következő „kommunista" rendszer. Tudom: az eszme megfoghatatlan, az a politikai rendszer viszont nagyon is konkrét volt. Elmúlt húsz évünk viszont ismét az eszme, az ideálok érvényességét, szükségességét bizonyította - és nem csak itt, K-Európában, a Vadkeleten. A szovjet rendszer, a „kommunizmus" összeomlását Nyugat-Európában a szociális piacgazdaság neoliberális lebontása kísérte, követte - azé a jóléti rendszeré, amelyet éppen a szovjet-orosz példa és a megerősödő munkásmozgalom kényszerített ki.

Nem fogok sarló-kalapácsos vagy vöröscsillagos zászlóval az utcára vonulni - és nem csak azért nem, mert tilos. (Amikor 1993-ban törvény tiltotta be az önkényuralmi jelképek használatát, munkahelyemen jóakaratúan figyelmeztettek, hogy ne hordjam többé azt a szovjet katonaövet , amely alól húszegynéhány év alatt, amióta a tulajdonomban volt, számos farmernadrág kopott ki. Nem hordom, itt van a szekrényben.) Szóval, nem megyek tüntetni a kommunizmusért, mert nem szeretem, ha kiröhögnek. És mert nagyon nem aktuális, s aligha lesz az már az én életemben. De gondolok, amit gondolok...

És akkor jöjjön két nagyon elcsépelt dolog a hajdani november 7-i ünnepségekről. Egy Majakovszkij-vers és az Internacionálé.

A Majakovszkij-vers mindjárt két példányban is: az első itt olvasható, Fidó blogján találtam, de sem ott, sem másutt nem találtam a fordítót. Ezt elpanaszoltam, mire KapitányG nemcsak azt közölte, hogy neki más variáns, Tellér Gyula fordítása van meg, hanem kérésemre megkereste az interneten is: Mizseiag blogján olvasható. És ami még érdekesebb: mindkét "forrásblogon" a verset egy Hofi Géza-változat követi. (A vers néha - nem tudom, miért - "összeugrik, eltűnnek a "lesztnyicák". Ha észreveszem, javítok.)

Vlagyimir Majakovszkij: Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba

Proletár vagyok.

Mindent megmondtam ezzel.

Éltem,

ahogy anyám világra vétkezett.

És lám,

új lakást

adott ma reggel

nekem

a Munkáslakásépítő

Szövetkezet.

Szélessége - ilyen!

Magassága -

olyan!

Szellős,

világos

és meleg.

Minden szobája jó,

de a legjobban

nekem

tetszett meg!

A hold

sugaránál ragyogóbb!

Kánaánnál

sokkal több üdvöt ád,

mi ez -

de mit is gagyogok, -

ez a

fürdőszoba, a fürdőkád.

Kinyílik az egyik csap,

kezedre - hideg víz csap.

Másik csapot csavarod,

ujjad rögtön elkapod.

Hideg vízzel

mosd a

tested,

vagy forróval -

bőröd piszkát.

Egyik

csapra "H" van festve

másik csapról -

"M"

sandít rád.

Hazajössz fáradtan,

minden jaj de vacak.

Nem ízlik a leves,

s a bugyborgó csája,

de belépsz a kádba -

s még a halott is felkacag

ennek a

hullámzó víznek a csiklandozására.

Mintha

a szocializmus lenne vendéglátód,

az élvezettől -

elakad a szusz.

A blúzod - lehúzod,

nadrágod lerántod,

kézbe a szappant

és...

zsuppsz!

Mosakszol,

mint akinek

nincsen egyéb dolga.

Hosszan...

szóval addig,

ameddig csak jó.

A fürdőszobában

egyszerre csak itt van

a nyár és a Volga.

Csak halak nem úsznak,

s nincs gőzhajó.

Lehet akár

tízesztendős

piszok a karon,

lemorzsolódik,

mint a nyírfaháncs,

akár a kéreg,

válik le a korom,

leszedi a szappan a nyavalyást.

Párázik a bőröd,

piros lesz, mint a rák.

Na most -

csavarj csak egyet:

finom,

hűvös esőjét

záporozza rád

a százlyukú vasfelleg.

Oly jólelkű és gyengéd a fürdő zuhanyja!

Rossz kedved

nyakát

kitekered:

paskolja búbod,

s nyakadra zuhanva

a két lapocka

közötti vályún lepereg.

Nedves

tested

bepakolod

bolyhos-prémes,

nagy törülközőbe.

Hogy száraz lábbal lépj ki

a kádból,

talpad alatt

rugalmasan nyúlik el

a parafa-szőnyeg.

A tükörhöz lépsz most, -

ott lóg a falon,

tiszta inget húzol

s elgondolod:

hogy szó, ami szó,

bizony finom dolog

ez a

szocialista

szovjethatalom.

(1928)

És akkor az ünnepség befejezéseként énekeljük el az Internacionálét!

Ja! És boldog születésnapot! Szebb jövőt!

2009. nov. 6., péntek

» Szomorú boldogság - Update

Az alábbi bejegyzés 3 nap alatt érvényét veszítette. A következetesség (amely nem azonos a csökönyösséggel) soha nem volt Máté erőssége - hál' istennek. Így most kiderül, hogy boldogan is képes blogolni. (Új címen.)

A linkfalamon még ott van, egy kedvesen furcsa "Vége" felirattal ~~(és egy rondán idióta - mert funkciótlan - "fejléccel")~~ még a cybertérben is megtalálható, de már nincs. Máté abbahagyta a blogolást. Hiányozni fog a blogja - és tudom, nem csak nekem. Egy szemérmetlenül kitárulkozó és mégis titokzatos, megközelíthetetlen ember volt a blogger. Ember, akivel együtt kellett érezni örömében és szenvedésében; ember, akit szeretni lehetett.

Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem blogokat olvasni, hamar kialakult az a meggyőződésem, hogy énblogot az ír, akinek baja van a világgal és benne önmagával, akinek "púp van a lelkén". Egyfajta pszichoterápia, öngyógyítás ez. Emiatt nem tudom most eldönteni, szeretném-e igazán, hogy Máté újra blogoljon, vagy örüljek, hogy abbahagyja, hogy úgy érzi, nincs már rá szüksége.

Légy nagyon boldog, Máté!

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is
telefonom, úti bőröndöm
van jó-szivű jót-akaróm is
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép
részegje a ködnek, a könnynek
ha néha magam köszönök még
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany
tárcám van igaz színezüstből
tollam, ceruzám vigan illan
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem
langy téa beteg idegeimnek
ha járok a bús Budapesten
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen
gyötrődve, halálba hanyatlón
úgy ásom a kincset a mélyen
a kincset, a régit, a padlón
mint lázbeteg, aki föleszmél
álmát hüvelyezve, zavartan
kezem kotorászva keresgél
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.

2009. okt. 30., péntek

» Orosz napló - 1947 (A riporter tisztessége II.*)

„Megpróbálunk őszinte beszámolót írni, és szerkesztői kommentár nélkül megörökíteni azt, amit látunk és hallunk, semmiféle következtetést nem vonva le olyan dolgokból, amelyeket nem ismerünk kellőképpen."

John Steinbeck fogalmazza meg e szavakkal Robert Capával 1947-ben tett szovjetunióbeli riportútjuk célját. 1947 a hidegháború kezdetének az éve. Még erős a világháborús szövetség emléke, és már erős a kölcsönös bizalmatlanság. 1947 márciusában hirdeti meg Truman amerikai elnök „a kommunizmus feltartóztatásának" programját, vagyis hogy az USA pénzzel és katonai erővel is segíti azokat az országokat, amelyek szembeszállnak a szovjet terjeszkedéssel (ez akkor konkrétan Görög- és Törökországra vonatkozik); júniusban hirdetik meg a Marshall-segélyt, amelyet alig egy hónappal később a Szovjetunió és a befolyása alatt lévő országok elutasítanak. Magyarországon 1947 a „Köztársaság elleni összeesküvés", a Kisgazdapárt szétverésének, Kovács Béla főtitkár szovjet elhurcolásának (február), Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásának és emigrációba kényszerítésének (május) és a „kékcédulás" választásoknak (augusztus) az éve.

„Nem szabad kihívó hangot megütnünk, és törekednünk kell arra, hogy amit megmutatunk, ne legyen se kritikus, se túl előnyös" - írja ezeket tudva jogos óvatossággal Steinbeck.

40 napot töltenek a Szovjetunióban - Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Grúziában. Háborús romok, szegénység, kosz, Sztálin-kultusz, hihetetlen bürokrácia - és emberek. Akik legalább annyira kíváncsiak az amerikaiakra, mint az író-fotoriporter páros rájuk.

S mindezek eredménye egy hihetetlenül szórakoztató és érdekes útinapló. Steinbeck finom iróniával és távolságtartással, ugyanakkor mély együttérzéssel írja le, amit látnak, a lapokon átüt az a jellegzetesen szovjet élet és gondolkodásmód, amivel én majd bő két évtizeddel később találkozom - szinte változatlanul. Az az igazság, hogy Capa fotói (kb. 4000-t készített az út során, s ebből 70 került be a könyvbe), többnyire csak illusztrálják a Steinbeck által leírtakat, ritkán adnak hozzá valami többletet. (A könyv a három hete zárult Capa-kiállítás alkalmából jelent meg.) És még egy lényegi jellemzője a beszámolónak: a szeretet. Steinbeck egyszerűen szeretni akarja az oroszokat, ukránokat, grúzokat, Moszkvát és Tbiliszit - s ez általában sikerül is neki, bár nem könnyű. S van, amikor egyszerűen csak megrendül. (A háború után két évvel vagyunk, a Szovjetunió 25 millió embert veszített, azok közül a szovjet fiúk közül, akik 1941-ben voltak 18 évesek, csak minden tizedik érte meg a háború végét.)

Egy (bő) részlet sztálingrádi élményeikből. Az 1942-43 telén itt lezajlott csata a háború (egyik) fordulópontja volt (ennek egyik mellékhadszintere volt a Don-kanyar és a 2. magyar hadsereg ottani pusztulása).

„Meg akartuk nézni a híres sztálingrádi traktorgyárat, és szerettünk volna fényképezni benne. Mert olyan gyár volt az, ahol akkor sem hagyták abba a tankok gyártását, amikor a németek már lőtték őket. És amikor a németek túl közel kerültek, a munkások letették a szerszámaikat, megvédték a gyárat, aztán szépen dolgoztak tovább...

A gyár a város szélén áll, és ahogy robogtunk a magas kémények felé, láttuk, hogy a környékén mindenütt feltépték, szétmarcangolták a földet a lövedékek, és a gyárépületek félig romokban állnak. Két kapuőr kijött, szemügyre vették Capa fotósfelszerelését, visszamentek, telefonáltak, majd mindjárt ezután még több őr jött ki. Ők is megnézték a fényképezőgépeket, és telefonáltak. Könyörtelen döntés született. Még a buszból sem hozhattuk ki a fényképezőgépeket. Most már a gyárigazgató is velünk volt, meg a főmérnök, és fél tucat más tisztviselő. És amint elfogadtuk a döntést, mindenki rendkívül nyájas lett. Mindent megtekinthetünk, de lefényképeznünk semmit sem szabad. Ez nagyon elszomorított minket, hiszen ez a traktorgyár a maga módján ugyanolyan pozitívumnak számít, mint az ukrajnai szövetkezeti gazdaságok. Itt, ebben a gyárban, amelyet a saját munkásai védtek meg, és ahol ugyanazok a munkások most traktorokat építenek, itt lehetett igazán rátalálni az orosz honvédelem szellemére. És ugyanitt kellett szembetalálkoznunk a fényképezőgéptől való rettegés legképtelenebb és legszélsőségesebb formájával...

Azért sem értjük, miért nem engedtek fényképezni ebben a gyárban, mert ahogy végigmentünk rajta, láttuk, hogy szinte minden gépsora, berendezése amerikai, és kísérőink se titkolták, hogy ugyancsak amerikai mérnökök, technikusok tervezték a futószalagot, ők dolgozták ki az összeszerelés módszerét...Ráadásul nem is a gyárat, hanem a munkásokat akartuk fényképezni, férfiakat és nőket munka közben. A sztálingrádi traktorgyárban nők végzik a munka nagy részét. De nem volt kiskapu, a tabu élt. Egyetlen képet sem készíthettünk. Mély és vak a fényképezőgéptől való félelem.

Nem sikerült megtudnunk azt sem, hány traktor készül naponta, mert ez ellenkezett volna az új törvénnyel, amely az ipari információ megosztását a hadititok kiadásával egyenrangú hazaárulásnak tekinti...

...

És ez az a hely, ahol a munkások tankokat építettek, miközben robbanó lövedékek süvítettek keresztül az épületeken, és apránként lerombolták a gyárat. Volt valami rettenetesen jelképszerű ebben a gyárban, ahogy egymás mellett láthattuk a két legnagyobb emberi potenciál - a termelés és a pusztítás - eredményeit.

Capa gyászba borul, ha nem fotózhat, és itt különösen mélyen gyászolt, mert a szeme lépten-nyomon meglátta azokat a kontrasztokat, szögeket, beállításokat, amelyek jelentésen túli jelentéseket hordoztak

-Két képpel itt többet tudtam volna megmutatni - kesergett -, mint amennyit sok ezer szó leírni képes."

Egyébként - egyáltalán nem mellékesen - az Orosz naplót Platentől kaptam születésnapomra, másodajándékként ahhoz, hogy pompás fotótörténeti sorozatának egyik izgalmas darabját is nekem ajánlotta.

*A riporter tisztessége volt a címe a közelmúltban a Capa-kiállításról szóló bejegyzésemnek.

2009. okt. 28., szerda

» Györe Imre (1934-2009)

2009. okt. 28. 19:57 | írta: rás | irodalom | még nincsenek kommentek

Kommunista költő volt. Költő volt. És kommunista. Haláláig. Költő volt.

A kérdés

Minap azon tűnõdtem:
mit tanácsolna Bert Brecht,
ha élne s erre járna
véletlenül egy reggel?

Nyilván figyelmes szemmel
nézne a gyárkéményre:
mily vonakodva dõl le
a földre, fölrobbantva.

Sokat mondana néki
a homlokzaton látszó
levert csillag nyoma,
ahogyan elsikálták.

Kíváncsian hajolna
a lépcsõ menti zugba,
ahol kukából mentett
kenyérhéjakat rágcsál
valami emberféle.

Meghökkenne, ha látná:
akikre kérdõn ránéz,
milyen kiürült szemmel
pillantanak rá vissza.

Gondolom, mindezt látva,
s megértve, mit is látott,
ha erre járna Bert Brecht,
nem tanácsolna semmit.

Megállítana mégis
valakit, mondjuk, engem,
s foga közt kipréselné:
Az újabb vereségbõl
most sem következik,
hogy ne legyen harc többé.
Nincs ki megmondja nékik?

***

Az éjszakát

Az éjszakát, én kedvesem

mondd, velem töltöd-é?

- Az éji holdat meglesem,

hogy száll a ház fölé.

Ma éjjel ismét nem ölel

két simító kezed?

- Csillagot felhő nem föd el.

De minek kérdezed?

Ma éjjel ismét csóktalan

térek feküdni le?

- A hold is olvasztott arany,

csorog a semmibe.

Látod, a kedvem elhagyott,

a szám is jéghideg.

- Becsukódtak az ablakok.

És ne is szólj. Minek?

Szívemben kialudt a fény,

és néz rám barna gond.

- Mit tegyek? Miért szeretsz belém,

ha nem kellesz? Bolond.

2009. okt. 23., péntek

» Séta-történetek 1. Aknamentesítés

A II. kerületben, a Rózsadomb aljában húzódó Buday László utcában fényképeztem tegnap délben ezt a feliratot. A cirill betűs szöveg azt adja tudtul, hogy 1945. március 7-én a „Refleksz" egységhez tartozó bizonyos Gusztarjev a házat átvizsgálva nem talált aknát. II. világháborús emlék. A városban sok olyan ház van, amelyet utoljára, úgy 65 éve, a Vörös Hadsereg golyószórói „renováltak", s bizonyára több helyen is láthatók még ehhez hasonló feliratok. Ezt sablonnal festették fel, elterjedtebb volt a szabadkézzel felpemzlizett „Min nyet" - vagyis „Nincs akna" - felirat. Ami meglepett, hogy ennek a háznak a vakolata egyáltalán nem omladozik, szépen karbantartott, két- vagy háromemeletes épület. Vagyis a feliratot a felújításkor tudatosan hagyták meg, szinte emléktáblaként gondozzák. Tetszik.

Október 23-a van. Sokan, és nem csak fiatalok, nem értik, miért felejtették el az emberek 1956 után olyan gyorsan az október-novemberi napokat - miért akarták elfelejteni -, miért fogadták el (igen, elfogadták, nem csak beletörődtek) a nyugalmat ígérő és hozó Kádár-rendszert. Mert alig egy évtizede jöttek elő a pincéből. Mert a szétlőtt körúti, Üllői úti házak, a kiégett portálok, az utcán temetetlenül fekvő halottak, a légópincében töltött újabb néhány nap a háború - egy iszonyatos háború - emlékét idézték fel. (Tudom, a dolog ennél összetettebb, de most engem ez az aspektus érdekelt.)

Némileg nosztalgiatúra volt a tegnapi a rövid időre visszatért, késő őszi napsütésben: gyerekkorom ismerős utcáin sétáltam. A Millenáris Park akkor még Ganz-gyár volt (később Klement Gottwald Villamossági Művek, oda jártam gimistaként politechnikára - juszt se mondom meg, „ki a pöcs" volt K.G. és hogy mi volt az a politechnika), reggel 7-kor (?) szólt a munkaidő kezdetét jelző sziréna. A „szülőházam" (hatéves koromig laktunk ott) erkélyéről rá lehetett látni a gyárra, a Kis Rókus utcán időnként elhaladt egy-egy lovas kocsi, anyám gond nélkül elengedett minket a húgommal, 4-6 éves gyerekeket, egyedül a két sarokra lévő Marczibányi térre játszani. Káplár utcának hívták, és a 27-es számmal kezdődött, ma Tizedes utca, normális számozással. A Káplár utca eleje ugyanis a az Óperencián túl volt - a gyár túloldalán. Ma csak az a Káplár utca, de ahhoz semmi közöm.

Káplár utca, Kis Rókus utca, Baka utca, Marczibányi tér, Keleti Károly utca és a távoli Margit körút (akkor Mártírok útja) - az Országút vidéke. Az önkormányzat honlapja szerint a II. kerület 33 városrészből áll; én az iskolában még úgy tanultam, hogy háromból: Víziváros, Országút, Pesthidegkút. Másodikban vagy harmadikban tanultuk, valószínűleg olvasásóra keretében, mert akkor még nem volt olyan tárgy, hogy környezetismeret. Tehát Rózsi néni vagy Erzsi néni tanította. Fura: nekünk az alsó tagozaton minden évben más volt a tanító nénink. Rózsi néniről két emlékem van. Az egyik a helyesírás, amit nagyon igyekezett belénk verni. A másik, hogy egyszer valószínűleg megpofozta az egyik osztálytársamat. Nem erre emlékszem, hanem arra, hogy egyszer csak óra közben kivágódott az ajtó, berohant egy alacsony, vékony, szürke bőrű, szegényesen öltözött nő és elkezdett ordítani Rózsi nénivel: „azt pofozza, akit maga szart a világra!" Pontosan emlékszem a mondatra - semmi másra. Fejtörést okozott ugyanis ez, a gyerekszületésre vonatkozó információ: hogy is van ez?

Két év múlva, negyedikesként már többet tudtam az életről. Zahorecz volt a padtársam, és az egyetlen emlékem róla, hogy egyszer óra alatt a baszás szinonimáival és metaforáival szórakoztattuk egymást (anélkül, persze, hogy sejtelmünk lett volna ezeknek az idegen szavaknak a létezéséről), s közben a szokásos metaforikus jeleket adtuk le jobb kezünk mutatóujja és összeszorított bal markunk segítségével. „Szög a cipóban" - ez az egyetlen ragadt meg bennem, és már arra se emlékszem, melyikünk mondta.

Abban az évben volt a forradalom. Az ellenforradalom. Az „októberi sajnálatos események". Jó volt. Kedden nem kellett iskolába menni, nagy kaland volt az óvóhely (lásd még Gárdos Péter Szamárköhögés c. filmjét), a több órás sorbaállás kenyérért, a recsegő Szabad Európa Rádió, az, ahogy a Várban égő Levéltárat néztük Oláh néniék teraszáról.

És két nagyon személyes emlék, amelyek helyszínei mellett tegnap elsétáltam. A Buday László és a Rózsahegy utca sarkán áll a Miniatűr eszpresszó (ma már talán bár); háztartási alkalmazottunk, Ica ott randevúzott egy forradalmárral (csak erre emlékszem a pasasból, és bizonytalan vagyok, hogy sárga viharkabátja vagy világosbarna műbőrkabátja volt; a géppisztolyt nyilván szovjet partizánfilmek alapján képzelem hozzá), s ezekre a találkozókra kénytelen volt néha minket is elvinni. (Akkor már az Ady Endre utcában laktunk.) A másik: a Buday László utcából fut le a Mechwart térre egy nevenincs lejtő, ahol jól lehetett szánkózni. 56/57 telén is. Akkor viszont külön érdekességként szovjet katonákat is kaptunk a hó mellé: a mai önkormányzati épület akkor ugyanis kerületi pártház volt. A „ruszkik" barátságosak voltak, cigarettát kaptunk tőlük (erről megemlékeztem már egy korábbi opuszomban is).

Jó dolog sétálni.

2009. okt. 22., csütörtök

» Csakazértis!: 2009. okt. 22. 10:17 | írta: rás | olvastam | társadalom | cigányok | Derdák Tibor | 6 komment; "Egy riporter egyszer azt kérdezte tőle: az általa irányított sajókazai gimnáziumban mennyire jellemző, hogy a tanárt megverik a cigány diákok, leköpik őket, esetleg a szülők bántalmazzák a pedagógust? Azt válaszolta, hogy náluk ilyen még nem fordult elő, és nem is hinné, hogy valaha is számolniuk kellene ilyen jelenségekkel. "Miért nem?", kérdezte a riporter. "Hát szeretjük őket", ennyi volt a válasz."

A cikk folytatása itt.

2009. okt. 19., hétfő

» Egy Petri-versről

Júliusban nekrológszerű bejegyzésben idéztem fel az éppen akkor kimúló SZDSZ történetét. Első hozzászólóként "jel" kommentárja (bocs', kommentje) egy Petri György-vers volt:

Petri György: Nagy Bálintnak

Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.

Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.

A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kívül:

vagyunk egynéhányan.
S magukon kívül vannak
egynéhányan.

A levegőég herseg
(vadászgép szeli át)
mint rétesalma húsa.

Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-

fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? kussok?

Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.

Lelkiismeretes filológusként persze azonnal rákérdeztem a vers keletkezési idejére; jel nem tudta, de megígérte, hogy kinyomozza, thomas órákon belül közölte - az artpoolra hivatkozva -, hogy 1984. február vagy az előtt.

Jel azonban még nálam is lelkiismeretesebb (és makacsabb) filológus. Azonnal megkérdezte a legilletékesebbet, Nagy Bálintot (Petrit ugyebár már nem lehet), aki egy hónap múlva a következő választ küldte:

" a 84 február a közlés dátoma az AL-ben

a helyzet amit gyuri megírt

80-81 körül

margit híd budai hídfő

éjjel a villamos megállóban

ottiliától mentünk haza

akkor valmiért

már nem emlékezem

nem együtt laktunk

a vers későbbi

talán 83 "

Majd most újabb e-mailt kaptam Jel-től, amelyben közli, hogy Nagy Bálint megtalálta az eredeti kéziratot, Petri ajánlásával és a dátummal: 1980. ~~október 7.~~ szeptember 19. Ráklikkelve olvasható is.

S ha már itt tartunk: egy meghívó szerda estére Nagy Bálinthoz - micsoda véletlen! - Petri Györgyről:

az N&n galéria tisztelettel meghívja önt és barátait

a petri györgy terembe 2009 október 21-én, szerdán 19 órára

[horgodra tűztél, Uram.]

[I am stuck, Lord, on your hook.]

gömöri györgy

petri angol szerkesztője és fordítója •

az est háziasszonya váradi júlia •

petri györgy verseit elmondja halmágyi sándor

2009. okt. 15., csütörtök

» Fodor Ákos

2009. okt. 15. 12:12 | írta: rás | irodalom | 7 komment

Munka közben pihenésül Élet és Irodalmat olvastam, s benne (nemcsak magvas társadalompolitikai elemzéseket, hanem) Fodor Ákos-epigrammákat (is). Három belőlük:

„Curriculum vitae"

hommage à J. A.

Gyomként, törődött kőkockák között

lettem, nőttem. Senki sem üdvözölt

üdvözült mosollyal: „Magom!" „Magzatom!",

s nem ápolgattak át heven-fagyon.

Okom panaszra? nincs, hiszen a Lényeg:

hogy lehetek, mint milliárdnyi lények;

így-úgy-amúgy. (Sokaknál sokkal jobban,

s van, ki ha rám néz: szíve szebben dobban.)

Végtére, mégis, miről szól e dal?

Él, ki: ahogy; s ki mint tud: belehal.

Dialogosz

- Kelj föl és járj!

- Ménemhacc békibe?!

Választékunk

d i k t a t ú r a

Vigyázz, mit beszélsz!

d e m o k r á c i a

Mindegy, mit beszélsz.

A többi itt

2009. okt. 9., péntek

» Boldog születésnapot! (holnap): 2009. okt. 9. 20:46 | írta: w.m. | 25 komment; az ember életében vannak fontos napok, pillanatok, események. és vannak holnapok. és néha a holnapok jelentőséggel bírnak. ahogy Rás életében is. holnap évfordulója lesz, születési. írhatnék én itt egy regényt, dicshimnuszt, de helyettem inkább beszéljen Kosztolányi, még akkor is, ha már október van...

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsében hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezében reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el nem múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

Húgom virágokat kötöz a kertben,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromban.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarban
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliában.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.

Künn a vihar, elfáradt, lassú rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az ígéret
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

(Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat)

isten éltessen Rás! nagyon boldog születésnapot, holnap!

» Szám - számjáték - számmisztika

2009. okt. 9. 10:43 | írta: rás | asszociációk | blog | még nincsenek kommentek

Egy - megérett a meggy; kettő - csipkebokorvessző; három - te leszel a párom...

beszámol, elszámol, felszámol, kiszámol, visszaszámol...

Visszaszámlálás: mikor kezdődik? 18 és 30 között minden születésnapom „tragédia" volt: az öregedés, az elrohant évek, az elmúló élet fenyegetése...

Vajon miért tulajdonít az ember különleges jelentőséget, mágikus erőt bizonyos számoknak?

Három királyfi, a szegény ember három fia, három kívánság a mesében; Három a kislány a Schubert-zenékből összeállított operettben, és hogy még komolytalanabbat mondjak: három jelölt jut be a választások 2. fordulójába...

A 13 szerencsétlenséget jelent; a 7 és a 21 általában szerencsét..., bár ott van az egyiptomi hét csapás.

A 66 a számmisztikában mesterszám, jelentése: egyetemes öröm. A 66-os út Amerikában.

A 666 a Bibliában a Gonosz jele. A 33 nemcsak krisztusi kor, hanem a muszlimok hite szerint a mennyországba kerülők örök időkre 33 évesek lesznek/maradnak.

Évszámok: az időben, a történelemben (és az áttekinthetetlen mindennapokban) elvesző ember mágikus jelentőséget tulajdonít a század- és ezredfordulóknak. Figyelembe véve a népességszaporulatot, 2000-ben valószínűleg legalább annyian hitték, hogy itt a világvége, mint 1000-ben. (És hát...)

... 896 - 1000 - 1526 - 1848 - 1914 - 1944 - 1956 - 1968 - 1989... Évszámok, amiket tudni illik, s azt hisszük, ha kimondjuk, azt is tudjuk, mi történt.

Én is babonás vagyok: azt hiszem, van jelentősége az 50., a 100., a 150. blogbejegyzésnek. S mert hiszem, van. A következő lesz a 150.

2009. okt. 3., szombat

» Szóudvar 7. Fénykép

Több okom is van, hogy erről írjak. Mostanában láttam a Capa-kiállítást; Platen, akinek, mint tudjuk, hétfőn lesz a születésnapja - Isten éltesse! - nagyon érdekes fotótörténeti sorozatot kezdett; és láttam egy meghatóan szép fényképet (erről még majd a végén).

„Hogy az a túlexponált pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült-e, és mit ábrázol valójában, azt csak találgatni lehet.

Biztos csak, hogy a két Szkalla lány látható rajta, Szolnok megye szépei, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy dombról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottak, kinek vagy minek örültek, talány marad." (Örkény István: Macskajáték)

A kép valamikor az 1920-as években készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten... Ők aztán tudtak szaladni, nevetni, gyereket szülni erre a világra. Hogy hogyan, talány marad.

Egy régi kép, egy kisgyerek
Ki tudja már, miért nevet
Egy másik arc, egy kisleány
Ki tudja már, miért vidám... *

(*Bródy János dala Thomas segítségével került ide)

„A fotó: a tér és az idő vékony szelete. A fényképek kormányozta világban minden határvonal („kivágás") önkényesnek tetszik. Akármi elválasztható, elszakítható akármitől: csak más képkivágást kell alkalmaznunk. (És megfordítva: akármi összekapcsolható akármivel... A fényképek tükrében a világ nem egyéb, mint összefüggéstelen, egymástól elkülönülő részecskék sora, a történelem pedig - a múlt is, a jelen is - anekdoták és faits divers-ek (különféle tények) halmaza. A fényképezőgép felaprózza a valóságot, kezelhetővé, de egyúttal átláthatatlanná teszi. A belőle fakadó világszemlélet tagadja az összefüggést és a folyamatosságot, ám minden egyes pillanatot valamiféle rejtélyességgel ruház fel...

A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja el a világot olyannak, amilyennek látszik." (Susan Sontag: A fényképezésről)

És persze, ha fénykép, akkor nagyítás is - illetve: Nagyítás. Antonioni filmje arról, hogy a valóság a látszat, a felszín mögött van:

Egy fénykép sok mindenről szólhat, sokféle dolgot sűríthet magába. Ez egy amatőr kép egy fiatalemberről, aki ír valamit. Valószínűleg éppen szünetet tart a munkában - talán építő- vagy erdőmunkás, hiszen farönkökön ül, s mintha munkaruhában lenne. Valószínűleg levelet ír, s az arcán szétterülő, lágyan bárgyú félmosolyból arra is következtethetünk, hogy szerelmeslevelet. Ami nem látszik: a hely, az idő, a történelem. Pedig benne van. A kép megkésett illusztráció az Egy évszázad hordaléka - Osztaskovo bejegyzéshez. (Ha némileg hosszú exponálási idővel is, de teljesítve Solvere volo kérését.)

A napokban láttam egy fényképet. Arckép: egy gyönyörű cigány fiúról, 18-20 éves lehet. A vagy másfél évtizede készült, fekete-fehér fotón a legmegragadóbb: a szeme. Mélyfekete, csillog - és szomorú...

- Meghatóan ártatlan - mondtam azonnal.

- Nagyon nem volt ártatlan - válaszolta a kép tulajdonosa, de én nem tudtam hinni neki.

Nem tudom idetenni a képet, ezért van a helyettesítő, mert valami/valaki szép azért kell.

Nem tudhatom, mi lett azzal a sráccal. Néztem a képet, a szép arcot, a könnyű, talán kétértelmű mosolyt a szája szegletében, de főleg a szemét: kiolvasható-e belőle a sorsa.

Lehetett belőle filmsztár vagy sportoló, bútorkereskedő az Ecserin vagy strici a Józsefvárosban, boldog családapa vagy börtöntöltelék - vagy 30 évesen halott. Minden „benne van a pakliban".

Én mégis azt remélem, hogy boldog és tiszta. A szeme miatt.

***

Szóudvar 1. Egyenrangú

Szóudvar 2. Ifjúkor

Szóudvar 3. Őszinte

Szóudvar 4. Rend

Szóudvar 5. Tükör

Szóudvar 6. Gyász

2009. szept. 25., péntek

» A gorilla délben fürdik

M-nak

Zseniális filmet láttam a héten: a Politikatörténeti Intézet „Rendszerváltó filmklub" sorozatában a szerb Dusan Makavejev 1993-ban készült A gorilla délben fürdik című „történelmi börleszkjét" vetítették.

A berlini fal leomlása és Németország egyesülése után a hajdani NDK területéről távozó Szovjet Hadsereg ott felejti egyik őrnagyát. Viktor azt is megtudja, hogy mialatt ő évekig az NDK-ban védte a kommunizmust, felesége gyerekével együtt elhagyta, nincs hova mennie. Marad Berlinben, és „csövezik" - szovjet tiszti egyenruhában, egy biciklivel, amelyen a szovjet zászló leng. Viktor körül megjelenik Berlin egész kelet-európai fél- és alvilága, hihetetlen figurák (ezt illusztrálja a mellékelt filmrészlet). De nem ez a legérdekesebb. Makavejev saját filmjébe állandóan beleszövi egy halhatatlan szovjet propagandafilm, Csiaureli 1949-ben készült Berlin eleste című alkotásának képsorait. Ráadásul kiderül, hogy Viktor a fia annak a Natasának és Aljosának, akik a Berlin eleste utolsó jelenetében találnak egymásra.

Kettős csavar: a Szovjetunió dicsősége teljében és a vereség, a szétbomlás után, de maga a dicsőség is a talmi propaganda „fényében". És mindehhez a kelet-berlini monumentális Lenin-emlékmű sorsa: a lebontás tárgyilagos, hosszú képsorai. Lenin egyébként időnként megjelenik a főszereplő álmában, nőként (vagy transzvesztitaként?) a szeretője is lesz az "őrnagynak", harisnyát köt neki stb. És ami a legdöbbenetesebb: amilyen szeretettel Makavejev minderről beszél (filmez).

A végig egyszerre szórakoztató és szívszorító film tele van zseniális utalásokkal. A hontalanként éppen a rendőrségre hurcolt Viktor szájából elhangzik például Kennedy híres mondata is: „Ich bin ein Berliner". De a legnagyobb ötlet Csiaureli egyik lopásának felidézése. A mellékelt filmrészletben (6.10-nél) a győztes Vörös Hadsereg diadalittas katonái boldogan kiáltják világgá, hogy a hatalmas Szovjetunió mely szegletéből jöttek. Nos, ennek eredetije Leni Riefenstahl híres, 1934-es náci propagandafilmjében, Az akarat diadalá-ban szerepel; ott a nagy Német Birodalom fiai sorolják a Führernek, honnan jöttek. Makavejev a megvert és fogságba esett német katonák ezt követő Csiaureli-képsora alá teszi be a Riefenstahl-film eredeti hangját.

A magyar nyelvű Wiki szerint a „Gorilla" az utolsó filmje, az angol nyelvű még további kettőről tud. Én még kettőt láttam, a Motenegrót, valamint a W.R., avagy a szervezet misztériuma címűt. W.R.: Wilhelm Reich, akinek a 30-as években kidolgozott - a kommunista tanokat és a pszichoanalízist ötvöző elmélete szerint a szexuális elfojtás bomlással fenyegeti a civilizációt. Makavejev W.R- filmjének befejező képsorát teszem még ide:

2009. szept. 19., szombat

» Az elahmadinezsádosodott Sólyom László

Pénteken Teheránban az állami rádió által is közvetített beszédében Ahmadinezsád iráni elnök ismét kijelentette: a holokauszt hazugság, és csupán ürügy volt egy zsidó állam megteremtésére.

Pénteken Budapesten Sólyom László köztársasági elnök kijelentette: mostani rendszerünk 1956-on alapul. Ezért fontos '56 egyértelműsége, az, hogy „csak egyetlen 1956 volt".

Az iráni elnököt világszerte széles körben gazembernek, közveszélyes elmebetegnek tartják - noha a holokausztot és Izraelt illető véleményét nagyon sokan osztják, nálunk is.

A magyar elnököt a világban (már ahol tudnak róla) megbecsülés övezi, tiszteletre méltó jogtudósnak tartják. És persze véleményét sokan osztják idehaza. Pedig hát...

Sólyom az 1945-56 közötti magyar Politikai Elítéltek Közössége által az 1945-1956 közötti nemzeti ellenállásban részt vett és kivégzett hazafiak emlékére állított lágymányosi Memento-emlékműnél tartott megemlékezésen beszélt. Sok igaz dolog - a Rákosi-korszak terrorjának felelevenítése és elítélése - mellett azonban számos történelmileg vitatható, politikailag pedig sunyi megjegyzést tett. Néhány - önkényesen kiragadott - mondat a beszédből:

„...mostani rendszerünk 1956-on alapul. Ezért fontos '56 egyértelműsége, az, hogy csak egyetlen 1956 volt, és hogy ebből következően nincs folyamatosság a Kádár-rendszer és alkotmányos jogállamunk között...

A Rákosi-korszak valódi arcának és történetének ismerete nélkül a forradalom nem érthető meg. Az ötvenhatos nemzeti egység alapja ugyanis az 56-ot megelőző nyolc év elviselhetetlensége volt Magyarország minden lakosa számára...

Hallgattak a Rákosi-korszakról azok is, akik először támogatták, majd 1953 után, vagy 1956-ban „megtértek". És nem szívesen idézték fel - vagy csak vígjátékká elidegenítve - azok a széles rétegek, akik Kádár alatt megkötötték békéjüket a rendszerrel...

A Rákosi-korszak valódi arcát könnyebb felismerni, mint a következő korokét. Itt nem terjesztett az állami propaganda hazug magyarázatokat, mint 56-ról, itt nem kellett 'ellenforradalomról' beszélni. Ma sem merné mondani senki, hogy ahány ember, annyi Recsk, vagy annyi Hortobágy. Itt nem volt helye hazugságnak..."

Hááát...

1.) „mostani rendszerünk 1956-on alapul" - nettó hazugság: szimbolikusan ezt fejezte ki, hogy 1990-ben az „első szabadon választott parlament" az ország címeréül nem az 1956-os jelkép Kossuth-címert, hanem a II. világháború előtti rendszert idéző koronás címert választotta, s nem október 23., hanem Szent István napja lett a hivatalos állami ünnep. Továbbá: az 1956-os forradalomban szó nem volt a kapitalizmusról, cél volt viszont az ország semlegessége.

2.) „Az ötvenhatos nemzeti egység alapja az 56-ot megelőző nyolc év elviselhetetlensége volt Magyarország minden lakosa számára..." E mondatban több hazugság/tévedés is van. Az első, hogy 1956 októberében-novemberében Magyarországon nemzeti egység lett volna (erről később). A másik az az állítás, hogy 1948-56 egyaránt elviselhetetlen volt „Magyarország minden lakosa számára". A Rákosi-korszak diktatúra volt, szörnyű bűnökkel, tévedésekkel és őrültségekkel. De talán mégse ugyanúgy élték meg azok, akiket a régi elit képviselőiként megfosztottak korábbi társadalmi státuszuktól, foglalkozásuktól, vagyonuktól (hivatal, előjogok, földbirtok, gyár, bank, nagy lakás stb...), illetve azok a százezrek, milliók, akiknek azt ígérték, hogy ők az ország új, igazi gazdái, s akik közül sokak - nagyon sokak - számára tényszerűen is felemelkedést jelentett az 1945 utáni időszak társadalmi státuszban, anyagi körülményekben, iskolázási-művelődési lehetőségekben... Alapvetően ezért nem volt „nemzeti egység" 1956-ban.

3.) "csak egyetlen 1956 volt"; „Ma sem merné mondani senki, hogy ahány ember, annyi Recsk, vagy annyi Hortobágy. Itt nem volt helye hazugságnak." Hogy világos legyen: itt Sólyom László egyik elődjét, Göncz Árpádot vádolja hazugsággal. Az 1956-os tevékenységéért életfogytiglani börtönre ítélt, és 6 évet ténylegesen börtönben töltő Göncz mondta azt ugyanis, hogy tudomásul kell venni: 56 megítélése nem egyértelmű a rendszerváltás után sem. Ezért tartotta természetesnek - bár sajnálatosnak -, hogy 56 veteránjai is egymás torkának estek a rendszerváltás után, a gomba módra szaporodó 56-os szervezetek mindegyike megpróbálta kisajátítani a forradalmat, miközben az egykori részvevők, továbbá politikusok és történészek is azon vitáztak, hogy mennyiben volt antikommunista vagy éppen „valódi szocialista" jellege a történteknek; hogy mi volt a különbség október 23-a, október 28-a, november 1-je és november 4-e között; hogy a 23-án utcára vonuló diákok, a 31-én a Köztársaság téren lincselő csőcselék vagy éppen a munkástanácsok jelentették az „igazi" 56-ot; hogy Nagy Imre vagy Mindszenthy József, Angyal István vagy Pongrácz Gergely? Erre mondta, hogy „56 annyiféle, ahány részvevője volt". És akkor még nem beszéltünk a magyar nemzetnek - Sólyom László szavaival: „Magyarország lakosainak" - azon részéről, amely valóban ellenforradalomnak tartotta 56-ot, kezdettől vagy a fejlemények vagy éppen a propaganda hatására.

rásblog

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archivum

Linkek

Legtöbb komment