• Napi blog
• Nem fényképezek, nem zenélek - csak írok erről-arról, akkor, amikor.

2010. febr. 9., kedd

» Bekezdések A varázshegyből I.

2010. febr. 9. 21:07 | írta: rás | irodalom | Lenin | Th Mann | 1 komment

(Éppen újraolvasom, élvezkedek, és időnként - ha már nem bírom - megosztom az élvezetet másokkal.)

"Azt kérdezte az imént, mérnök úr, hogy zenekedvelőnek vallom-e magam? Nos, ha úgy mondja, hogy "kedvelő" (...), akkor valóban szerencsésen választotta meg a kifejezését, valóban van ebben a szóban valami gyengéd és könnyelmű árnyalat. Helyes, elismerem: kedvelője vagyok a zenének, ezzel azonban korántsem állítom, hogy különösebben tisztelném; ó, korántsem tisztelem úgy, mint ahogy tisztelem és szeretem a szót, a szellem hordozóját, a haladás eszközét, fénylő ekevasát... A muzsika... a muzsika magába foglal sokmindent, ami félig-meddig tagolatlan, ami kétes, felelőtlen, indifferens. Erre nyilván azt feleli, hogy hiszen a zene világos is lehet. Igen ám, de a természet is lehet világos, a csermely is lehet világos, tiszta, de mit használ ez nekünk? Ez nem az igazi világosság, ez a világosság ábrándos, semmitmondó és semmire sem kötelez, nem jár következményekkel, de annál veszélyesebb, mert arra csábít, hogy az ember megnyugodjék mellette... Ám öltse magára a muzsika a nemeslelkűség pózát. Helyes! Ezzel lángra lobbantja érzelmeinket. Igen ám, de nem érzelmeinket, hanem értelmünket kell lángra lobbantani! A zene látszólag maga a mozgás, és én mégis kvietizmussal vádolom. Hadd vigyem a végsőkig a dolgot: politikai szempontból idegenkedem a muzsikától."

*

És akkor az embernek eszébe jut a híres történet, amit Gorkij mesélt el.  Egyszer Leninnel együtt hallgatták Beethoven Appassionata szonátáját. Lenint nagyon fellelkesítette a zene, monologizálni kezdett arról, hogyan hat rá a muzsika: "Nem szabad gyakran zenét hallgatnom, mert túl erősen hat az idegeimre. Kedves butaságokat szeretnék mondani, meg akarnám simogatni az emberek fejét, akik egy mocskos pokolban élve ilyen szépségek alkotására képesek. De ma senkinek nem simogathatod meg a fejét, mert a kezedbe harapnak. Ma le kell csapnunk ezekre a fejekre, irgalom nélkül, bár elvileg ellenzünk minden ember elleni erőszakot. Hm, hm. Pokolian nehéz feladat!"

2010. febr. 8., hétfő

» Kyvagiokén

2010. febr. 8. 0:00 | írta: rás | én | irodalom | Déry Tibor | identitás | József Attila | Ulickaja | még nincsenek kommentek

 

Máténak, születésnapjára

Kyvagiokén – vagyis: „Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést szürreálisan játékos, ironikus kisregényében Déry Tibor, és élettörténetének – meg a történelemnek – a mozaikjaiból rakja össze önmagát.

„Családi neved, a mindmáig ismeretlen eredetű, de dallamos Kyvagiokén kétféleképp értelmezhető, édes fiam – mondta az apa, és őszülő pofaszakállát simogatva, csiptetőjén át villogó tekintetet vetett a fiára, kinek kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben. – A Kyvagiokén értelmezhető duhaj, felkiáltójeles jelentésében, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia változó súlya határozza meg, melyik felé hajlasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni…”

Az ember számára, azt hiszem, két alapvető kérdés létezik: ki vagyok én, illetve mi az a világ, ami körülvesz – és persze a harmadik: mi a helyem ebben a világban?

Ulickaja regényét – Daniel Stein, tolmács – olvasva merült fel az identitás kérdése. A főhős litvániai lengyel zsidó, akiből – miután volt tolmácsa a Gestapónak, a szovjet-belarusz partizánoknak, valamint az NKVD-nek – katolikus szerzetes lesz Izraelben, ivritül prédikál arabokból, zsidókból, németekből, amerikaiakból, oroszokból álló egyházközösségének. Ki ő? Mi adja az identitását? Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, akik segítenek neki, akiken ő segít, akik szeretik, akiket szeret – mindazok együtt, akikhez élete során köze lett. Meg az a cél, eszme, hit, amit maga elé tűzött.

Nincs a regénynek egyetlen olyan szereplője sem, aki élete során ne esett volna át identitásváltáson – cserén, módosuláson, bővülésen –, ne váltott volna hazát, nemzetiséget, vallást, családot, nevet. Ezek az emberek nem gyenge, a napi kényszereknek, netán haszonnak engedő, gerinctelen figurák, hanem határozott karakterek. Mint amilyen az az asszony, aki lengyel zsidóból elvakult kommunista lesz, a szovjet munkatáborban is az marad, hogy aztán öregkorára – Izraelben – hívő katolikus legyen. Ulickaja szinte tobzódik az identitásproblémákban, még egy – a történet szempontjából teljesen lényegtelen, homoszexualitására ráébredő fiút is előkap.

„Hány olyan éjszakám volt, amikor álmatlanul vergődtem a szobámban, hogy végre választ kaphassak önmagamtól – ki vagyok, mit akarok? Különböző dolgok jutottak eszembe, például, hogy milyen elcsúszás van aközött, amit az ember önmagáról gondol, amit a környezete gondol róla, és ami az ember valójában… Milyen szép, amikor ez a három dimenzió többé-kevésbé egybeesik, és milyen kínzó a létezés az embernek, amikor ez az egybeesés nincs meg.”

Véletlenül ezen a héten a Kossuth rádió (nekem juszt se „mr1” – ez is identitáskérdés!) Tér – idő című műsorának az identitás volt a témája. Elmondták persze, hogy többféle – „körkörös”, „táguló” – identitásunk van családunk, lakóhelyünk, nemzetiségünk, állampolgárságunk, vallásunk, foglalkozásunk, társadalmi státuszunk stb. szerint. Szó volt az én-tudat kialakulásáról, hogy például az „én” csak 3 éves kor körül jelenik meg a gyerekek szótárában, vagy hogy a „birtoklás olyan élmény, ami megerősít abban, hogy vagyok”. De a legszebb mondat Pataki Ferenc szociálpszichológustól hangzott el: „Az ember olyan lény, aki társszerzője önmagának”. Vagyis nem tárgya, elszenvedője vagyok az identitásomnak, hanem alanya, alakítója – is.

Ki vagyok én? A múltam, az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, a származásom, a történeteim, a hiteim, a cselekedeteim…

Még egy mondat Ulickajától: „(T)ökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik.”

És persze:

 

2010. febr. 7., vasárnap

» Wang folyó a Luna Parkban

2010. febr. 7. 10:16 | írta: rás | kultúra | blog | fotók | 3 komment

Ha valakinek már nagyon elege van a néha ezt a blogot is eluraló politikától, ideológiától, annak felüdülésül, nemes szórakozásul ajánlom A Wang folyó versei blogot, és benne a legújabb bejegyzést, egy gyönyörű fotósorozatot a 100 éves párizsi Luna Parkról.

 

2010. febr. 6., szombat

» „Voltunk, vagyunk, leszünk” - kommunisták

2010. febr. 6. 12:01 | írta: rás | politika | Bensaid | kommunizmus | marxizmus | TGM | 5 komment

„A kommunizmus egyike azoknak a szavaknak, amelyek nagy ígéreteket és a jövőre vonatkozó álmokat hordoztak magukban – és ez a szó történetének legsúlyosabb sebesülését akkor szenvedte el, amikor az állami-bürokratikus gondolkodás foglyává és egy totalitárius történelmi kísérlet szolgájává vált. A kérdés mármost az, hogy ezekből a ’sebesült szavakból’ van-e olyan, amelynek meggyógyítása és talpra állítása, újbóli útnak indítása megéri a fáradságot.”(Daniel Bensaïd)

A címben szereplő, Rosa Luxemburgtól származó idézet volt a két hete Párizsban A kommunizmus hatalma címmel megrendezett nemzetközi elméleti konferencia mottója.

Részletek Népszabadság beszámolójából:

A kommunizmus kísértetének visszatérése egyelőre kevésbé mozgalomként, mint inkább virágzó teoretikus útkeresésként szembeötlő: de hát végül is ennek a kettőnek a viszonya mindig is a kommunizmus/szocializmus/anarchizmus (végső soron ezek szinonimák) legfontosabb kérdése volt. Ma a kérdés – némiképp leegyszerűsítve a dolgot – a következőképen hangzik: hogyan érhető el, hogy a marxi – tehát nem szociológiai – értelemben vett proletariátus különböző csoportjai, melyek egymás ellen való kijátszása („bevándorlók”/„őslakosok”, munkanélküliek/„segélyből élők”, állami/ magánalkalmazottak, állandó munkahelylyel bírók/prekariátus, cigányok/„fehérek” stb.) a „felülről jövő osztályharc” legfontosabb eleme és a fasizmus térnyerésének első számú oka, egy közös teóriában harcuk azonosságára ismerjenek? Teória és praxis, mint a régi szép időkben: az eltűnt forradalmi alany nyomában...

…

Ma már – legalábbis ebben a körben – közhely, hogy a marxizmus legnagyobb erénye (túl filozófiai, közgazdaságtani, szociológiai, történeti érdekességén) az, hogy forradalmi elmélet: az objektív formula („a társadalom története az anyagi termelés, illetve termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondások története”) és a szubjektív formula („a társadalom története osztályharcok története”) egymást magyarázzák, ugyanannak a valóságnak a két oldalát jelentik. Erre utalt a konferencián Tamás Gáspár Miklós is, mikor kifejtette, hogy a kommunizmus ereje végső soron abból jött, hogy hadat üzent a régi világ rendjének, erkölcsének, intézményeinek: a kommunizmus hatalmassága éppen radikalizmusának félelmetessége volt.

…

Talán Magyarországról ez is kevéssé látszik, de a teoretikus küzdelmek már maguk mögött hagyták „1989” szellemét: a kommunizmus/totalitarizmus vitát, a kommunizmus megfeleltetését a sztálinizmusnak és más ehhez hasonlóan vaskosan ideologikus elképzeléseket… A kommunizmus nagy valószínűség szerint nemcsak a sztálinizmus ballasztjától szabadult meg – ez annál is természetesebb, mivel a kommunizmus mellett ma is kitartó értelmiségiek és más mozgalmárok amúgy is jelentős részben antisztálinisták voltak –, hanem a bolsevizmus más alakváltozataitól is. A mai kommunizmus, mint „eszme”, erősen befolyásolt az anarchisták évszázados szellemi hagyománya által: a sokáig kitagadott eszmei áramlatok a kollektivista anarchistáktól a forradalmi szindikalistákig, a tanácskommunistáktól 1968-ig a főáram kevesek által vitatott részévé váltak.

…

(A konferencián már csak felolvashatták a pár nappal korábban elhunyt Daniel Bensaïd francia trockista-anarchista filozófus, „68”-as mozgalmár előadását – magyarul a rednews.hu honlapon olvasható – ennek záró bekezdése:) „A kommunizmus nem tudományos »ismeret« a célról és az odavezető útról, hanem stratégiai, a nagy vonalakat felrajzoló hipotézis. Megsemmisíthetetlen neve az álomnak egy másik világról, ahol az igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás uralkodik; a valóságos mozgalom, mely a fönnálló rend felforgatására tör a kapitalizmus határain belül, és egyben a hipotézis, amely irányítja ezt a mozgalmat a tulajdon- és hatalmi viszonyok radikális átalakítása felé, távol tartva a »kisebbik rosszabbal« kötött megbékéléstől, amely a legrövidebb út a még rosszabb felé.”

A Rednews.hu nyilván közli majd a többi előadást is, egyelőre a Bensaïd-cikken kívül TGM francia nyelvű referátumát tartalmazó videó látható.

2010. febr. 5., péntek

» Tudás, dogma, kétségek - Ulickaját olvasok

2010. febr. 5. 18:39 | írta: rás | irodalom | még nincsenek kommentek

"(N)agyon nehéz eldönteni, mit lehet elmondani és mit kell magában tartani az embernek. Fiatalkoromban úgy véltem, hogy minden embernek tudnia kell mindent, és nekem mint lelkipásztornak kötelességem megosztani minden tudásomat. Az évek során rájöttem, hogy ez nincs így. Az embernek csak azt szabad tudnia, amit képes befogadni... (S)zörnyű dolog megzavarni az emberekben lévő állandóságot. Ha valaki megszokta, hogy bizonyos módon gondolkodik, akkor a megszokott gondolatmenettől való legkisebb eltérés is fájdalmat okozhat neki. Nem mindenki hajlandó elfogadni új eszméket, bővíteni, pontosítani a tudását. Egyáltalán - változni...

Tudod, Az, Akit a keresztény világ Jézus Krisztusként ismer, itt született, kétszáz kilométerre, Betlehem városában... Őt mi Megváltónkként, Mesterünkként és Isten Fiaként tiszteljük. És tiszteljük az Ő szent szüleit. De az "Isten" és a "szülni" szavak összekapcsolása, amiből Jézus édesanyjának, Mirjámnak a keleti kereszténységben oly elterjedt titulusa, az "Istentszülő" keletkezett, a zsidó nyelvben, a zsidó tudatban tökéletesen elképzelhetetlen... Az első keresztények szentségtörésnek tartották volna ezt a szót. A Szűzanya-kultusz nagyon késői dolog a kereszténységben, csak a hatodik században jelent meg...

Az a legenda, hogy Jézus Máriától és a Szentlélektől született, a hellén mitológia utórezgése. Annak pedig a hatalmas pogány vallás, a nagy orgia világa, a termékenység erőinek tisztelete, a földanya világa adja a talaját. Abban a népi tudatban láthatatlanul ott vannak a régmúlt istennői... A föld, a termékenység, a bőség kultusza. Minden alkalommal, amikor ezzel szembesülök, elfog a kétségbeesés..." (Daniel Stein, tolmács - Morcsányi Géza ford.)

Ulickaja regényének hőse, Daniel "testvér" lengyel zsidó, aki Izraelben vezet keresztény közösséget, életcéljának tekinti a keresztény egyházak, valamint zsidók és keresztények közös nyelvének "helyreállítását", élete tolmácsszolgálat németek, lengyelek, belaruszok, zsidók, arabok, élők és meghaltak között.

Fikciós dokumentumregény, mert Danielt valóságos személyről, Daniel Oswald Rufeisenről mintázta, ugyanakkor a könyv megszámlálhatatlanul sok szereplője, a "dokumentumok" (levelek, naplók, beszélgetések) - ha jól értem - az írói képzelet szülöttei. Furcsa olvasmány, hol lenyűgöz, hol idegesít - de mindig gondolkodásra késztet.

2010. febr. 2., kedd

» Bársonyos kábulat

2010. febr. 2. 10:54 | írta: rás | hangulat | társadalom | drog | Velvet Underground | 2 komment

Baromira nem értek egyet - de gyönyörű. Vannak ilyen dolgok. Szégyellem magam.

(A szélsőbalosoknál bóklásztam, az ő rádiójukon találtam a Velvet Underground-felvételt, de nekem Lou Reed arca is kellett. Jellemző. Rájuk is, rám is.)

Tényleg semmi okom nem volt ezt most iderakni (hát nem elég ok, hogy valami szép?), de ha már így alakult, akkor reciklálom egy több mint egyéves bejegyzésemet.

2010. jan. 29., péntek

» Zene körzővel, vonalzóval

2010. jan. 29. 23:14 | írta: rás | kultúra | Perényi Miklós | UMZE | 4 komment

(Sznobisztikus jegyzet egy félművelt kultúrafogyasztótól)

Perényi Miklós a ma élő egyik legnagyobb zeneművészünk, koncertjére bármikor zsúfolásig megtelnek a legnagyobb előadótermek is. Ezért meglepődtem tegnap este a félig üres (na jó: félig telt) Thália Színházon: alig 200-an, ha voltunk, pedig Perényi-koncert volt. Igaz, a plakáton ez állt: Perényi Miklós és az UMZE Kamaraegyüttes hangversenye. (Az UMZE jelentése: Új Magyar Zene Egyesülete, eredetileg Bartók és Kodály hozta létre, bővebben a történet itt.) A műsor pedig… Hát igen, a műsor a magyarázat a visszafogott érdeklődésre: Bachhal indult ugyan, de aztán egy 20. századi mű, Britten csellószvitje következett, majd Perényi Miklós két szerzeménye (a Ritornello per 21 meg a Három változat). És hát a befejező szám szerzőjének, Schönbergnek a neve is sokakra hat riasztóan, noha a Megdicsőült éj még fiatalkori, késő romantikus mű – a vonóshatos csudaszép előadásban hangzott el, de ez most nem tartozik a témához.

Igazából arról akarok írni, ami Perényi – szavainak és zenéjének – hallgatása közben jutott eszembe. Ugyanis beszélt is: a Három változat előtt elmagyarázta a mű szerkezetét, a kompozíciós technikát, azt, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a három rész, felhívta a figyelmet a tükröződésekre, a negyedhangokra, hangközökre. Érdekes volt. A magyarázat is – és legfeljebb ezt tudom mondani a zenéről is. És hogy ha nem mondja, én ugyan fel nem fedezem ezeket a dolgokat benne. Nem állítanám, hogy a magyarázat növelte az én befogadói élményemet. Nagyon szerkesztett, nagyon matematikai, mérnöki dolog lett ez az egész, és bevallom, a zenehallgatás számomra nem elsősorban a tudatomra, hanem az érzékeimre hatva jelent élményt. Persze, esztétikai élmény egy Bach-fúgának a mesteri felépítettségét fölfedezni, és lehet, pusztán arról van szó, hogy megrekedtem a hagyományosabb zenénél. (Mentségemül: szeretem Bartókot, Sztravinszkijt, Sosztakovicsot…, sőt a múltkor Steve Reich repetitív zenéje is élvezetet okozott – míg el nem fáradtam.)

Visszatérve Perényi Miklós magyarázatához és zenéjéhez: szerkesztettségével, kiszámítottságával a száz évvel ezelőtti képzőművészetet, Picasso és Braque kubizmusát, Kandinszkij konstruktivizmusát idézte fel. (Amihez egyébként elég későn jutottam el, ízlésem, érdeklődésem sokáig befejeződött az impresszionistáknál meg Van Gogh-nál.) És az jutott eszembe, hogy mintha a nagy zenei stílusirányzatok meglehetős késéssel másolnák a képzőművészetet és az építészetet. Így például a barokk zenét – Bach – mintha a gótikus építészet ihlette volna, míg a barokk építő- és képzőművészetre a 19. század második felének romantikus zenéje hasonlít. A reneszánsz derűje, harmóniája a bécsi klasszikusok – Haydn, Mozart – kétszáz évvel későbbi melódiáiból árad. Volt persze reneszánsz zene is, de a madrigálok e gondolatmenetben a korai gótika föld fölött lebegő nőalakjait idézik.

A Rás-féle, forradalmian új zeneelmélet természetesen nem abszolút, de engem elszórakoztatott, míg a kevésbé szórakoztató, „körzővel, vonalzóval készült” zenét hallgattam.

Az alábbi felvétel nem a Thália Színházban készült.

 

2010. jan. 24., vasárnap

» Teriyaki, dicsőség, tolerancia

2010. jan. 24. 14:00 | írta: rás | közérzület | társadalom | Kanada | Solvere volo | 19 komment

(Ezt a bejegyzést a jelenleg Kanadában élő Solvere volo nem nyilvános blogjáról vettem át – természetesen az engedélyével. Mint mondta, ez tulajdonképpen komment a Mesterszakács és drc blogján olvasható kommentekhez.)

 

Hassem nagyon nevetett, amikor meglátta a büfét.

– Hát itt meg miféle ételeket árulnak? Hahahaha! – Kicsit értetlenül néztünk rá.

– Teriyaki. Ez ilyen japán szósz. Nem használnak zsiradékot, édes szójaszószban főzik. Nem rossz... – magyarázta egyikőnk. Ja, könnyű ilyeneket pontosan tudni, hogy édes szójaszószban, ha az ember papája kínai szakács. Kínából.

– Jó, hát, gondoltam, hogy valami más lesz – mondta Hassem, a könnyeit törölgetve a nevetéstől. – A 'teriyak' perzsául ópiumot jelent, a 'teriyaki' meg az ópiumfüggő. Hihihi.

Van úgy, hogy szavak egészen mást jelentenek. ("Másutt máshogy van" – írta volt TGM valahol, gondolom, csak hogy bizonyítsa, tőmondatokat is tud, és abban is okos.)

Akklimatizálódási célból olvastam magyar közéletet, és kommenteket is. Az egy nehéz műfaj, nekem mindig megakad a torkomon. Szeretik használni azt a szót, hogy tolerancia. Sokan. És sokfélére.

Mint Dingidungi, az Alice Tükörországban-ban. (Na, ezt vajon hogy kéne írni...)

"– És csak egy marad a születésnapi ajándékokra, érted? Ez aztán a dicsőség, mi?

– Nem tudom, mit ért azon, hogy "dicsőség" – mondta Alice.

Dingidungi megvetően mosolygott.

– Hát persze hogy nem érted, amíg én meg nem mondom. Úgy értettem: "Ez aztán az elsöprő erejű érvelés, mi?"

– De hát a "dicsőség" nem jelenti azt, hogy "elsöprő erejű érvelés" – ellenkezett Alice.

– Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!

– Az a kérdés - hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.

– Az a kérdés – így Dingidungi –, ki az úr és kész.

Alice sokkal zavartabb volt, semhogy erre bármit is válaszolni tudjon." (Lewis Carroll és Révbíró Tamás)

Nagyjábol ilyenek a toleranciáról folytatott viták. A tolerancia azt jelenti, amit én akarok, mert én vagyok az úr, és kész. Pro és kontra.

Tolerancián is persze mindenki azt ért, amit akar, lehet az akár dicsőség, akár elsöprő erejű érvelés. Vagy más is.

Azt hiszem, az elmúlt pár évet a világ egyik legtoleránsabb országában töltöttem. A kanadaiak egyébkent nincsenek maguktól elragadtatva, szégyenkezve néznek, ha az őslakosok szóba kerülnek, és azt mondogatják, Új-Zéland meg maorik, az igen, de hát ők, ugye, hát nem az igazi... Kétségtelen, van miért szégyenkezni, mégis azért inkább lennék itt indián, mint odahaza cigány. Vagy zsidó. Vagy nő. Vagy gyerek. Vagy öreg.

A tolerancia itt nem egy szó, ami mindenféléket jelent, attól függően, kinek van éppen kedve használni. A tolerancia Észak-Amerikában (az USA-ban is, szeretném jelezni) - egyszerű praktikum. Elképesztően különböző kultúrájú emberek próbálnak itt együtt élni minden nap, együtt utazni, enni, dolgozni, lakni. Alkalmazkodni kell, sokszor nem is tudni pontosan, mihez. Mivel fogom a másikat megbántani? Mivel fog ő engem? Ki tudja, mit hoz az új nap? Kompromisszumot kell találni, különben állando torzsalkodással fogjuk a napot tölteni, és mind éhen halunk.

A közösségeknek vannak írott és íratlan törvényeik. Itt, mivel olyan elképesztően nagyok és sokszor váratlanok a különbségek, van tendencia arra, hogy mindent leírjanak, ami sokszor elég furán veszi ki magát. De ami le van írva, ki van függesztve a falra, az onnantól tudható, hogy ezt így kérjük csinálni.

Pár évvel ezelőtt fényképes volt a bérlet, egy helyen csinálták a varosban, ott csinálták a fenykepet is. Hosszú sor, falon felirat: a nem vallási okból viselt fejfedőket kérjük levenni. Szerintem az okos tolerancia iskolapéldája: mert valójában a többieknek ugye baromi mindegy, ki mit visel a fején, de aki vallási célból viseli, azt megkérni, hogy kendő/burka/turbán/kipa/baseballsapka nélkül fényképezkedjen, az nagyjából olyan, mintha minket kérnének meg, hogy ugyan, tolnánk már le a gatyánkat egy igazolványkép erejéig. Van fénykép, nincs megbántás, nincs konfliktus.

A tolerancia nyilván nem arról szól, hogy bárki lenyomhat bármit a többiek torkán. Azok a mondatok, hogy "én toleráns vagyok, de", értelmezhetetlenek (dicsőség). Sőt, az is értelmetlen, hogy "én toleráns vagyok". Ha én toleráns vagyok, de te meg nem, akkor te engem előbb-utóbb nagyon meg fogsz verni, azt meg nem szeretném. És fordítva. A tolerancia, mint megvalósítható, megélhető irányelv, kizárólag közösségi kontextusban értelmezhető. Nagyjából így: te meg én (meg ő) egy közösséghez tartozunk, és a közösségen belüli mindenfajta erőszak tabu (fizikai, verbális, vizuális, szimbolikus, minden), a vitás kérdések megoldását békés, kompromisszumos módszerekkel keressük minden áron*, és ha megszületett a kompromisszum, azt elfogadjuk. Te, meg én, meg ő, akik a közösséghez tartozunk, mindannyian. Akik nem, akik ezt felrúgjak, azokkal nem tabu. A szabályrendszerbe vetett bizalmat az adja meg, hogy nyitott rendszer: ha nekem valami ebben nem jó, reális esélyem van arra, hogy elérhetem a rendszeren belüli eszközökkel a szabályok változtatását, de kapok legalábbis valamilyen megoldást a problémámra, ami nekem kb. jó, a többieket meg nem (nagyon) zavarja. A többiek hajlandóak kisebb kényelmetlenséget elviselni, mert tudják, ha nekik akad problémájuk, nekik is kerül megoldás (turbános fénykép, alacsony járdaszegély, soknyelvű felirat, laktozmentes tejeskávé, mittudomén). Vannak a közösségnek olyan tagjai, akiknek az érdekérvényesítő képessége nem jó. Gyerekek, öregek, betegek. Az ő érdekeikre fokozottan odafigyelünk, nem kitaláljuk helyettük, mi nekik a jó, hanem megpróbálunk olyan helyzetet teremteni, hogy ők is hallathassák a hangjukat. Nagyjából ennyi. Nem dicsőség, nem elsöprő erejű érvelés. De még csak nem is ópium vagy édes szójaszósz.

Hassem, aki egy okos, művelt, békés fiú egy totálisan eszement országból, csak nevetett rajta, hogy a szavak időnként mennyire mást jelentenek. Egy percig nem gondolta, hogy ópiumos sütit árulnak a kórház aljában. Nyilván senki nem gondolja, hogy ha egy japán szó es egy perzsa szó ugyanúgy hangzik, az feltétlenül ugyanazt jelenti. Azt viszont szoktuk gondolni, hogy egy adott magyar szó két ember szájából ugyanazt jelenti. De nem. Nincs semmi, ami két nemzetet annyira el tud választani egymástól, mint a közös nyelv, mondta volt G. B. Shaw. Úgy látszik, nem is kell hozzá két nemzet, egy is bőven elég.

* És ezért nem jó, sőt kontraproduktív az a bizonyos rosszul értelmezett political correctness, ami összevont szemöldökkel néz a skót/zsidó/szőke nős/cigány/néger/Newfie/stb. viccekre. Közösségen belül óhatatlanul kialakul feszültség, ezt az agressziót viszont tanácsos inkább szublimálni, mint kiélni. Az agresszió verbális szublimálásának legkellemesebb módja pedig a vicc.

 

2010. jan. 23., szombat

» Jobbik nemzeti szocializmus?

2010. jan. 23. 13:15 | írta: rás | politika | történelem | Jobbik | nyilasok | Szálasi | választás | Vona | 10 komment

Rajta vagyok valami szélsőjobboldali levelezőlistán, így aztán naponta kapok újnyilas híreket, irodalmat. Most például "Jövünk" tárgymegjelöléssel ezt:

A "Jövünk" teljesen ártatlan magyar szó, föl nem merülhet vele kapcsolatban a tiltott önkényuralmi jelkép vagy az alkotmányellenes fasiszta propaganda fogalma. Nyilván csak véletlen az összecsengés:

A Feloszlatott NAP és a Magyar Fajvédő Szocialista Párt élenjárásával, összesen hét jobb oldali párt 1937. október 24 – én a Budai Vigadóban létrehozta a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot … Az itt elhangzó felszólalásában Szálasi kifejtette, hogy a hatalmat az államfő és a nemzet együttes akaratából kívánja átvenni. „A hatalomhoz vezető úton a börtön és a szabadság édestestvérek, mivel előbbi az utat jelzi, utóbbi a célt”. „…a rendszerváltozás csak forradalomban születhet, ez a forradalom azonban tudatos és nemes szándékú népmozgalom”. A gyűlés után a köztereken eufórikus hangulatban éljenezték Szálasi Ferencet. Majd Szilveszter éjszakáján többszázezer röplap hirdette: „1938 – ban jövünk” „1938. Szálasi” "1938. a Miénk" (Forrás: A titokzatos hon c. hungarista honlap)

Nyilas röplap 1938-ból

MIT AKAR SZÁLASI FERENC?

A német nemzetiszocializmus gyakorlati beteljesedése a Hitlerizmus.

Az olasz nemzetiszocializmus gyakorlati beteljesedése a Fasizmus.

A magyar nemzetiszocializmus gyakorlati beteljesedése a Hungarizmus.

A német nemzetiszocialista népi mozgalom vezetője és értelmi szerzője Hitler, az olasz fasizmusé Mussolini, és a magyar Hungarizmus értelmi szerzője Szálasi Ferenc.

Mit akar Szálasi Ferenc?

Meg akarja szüntetni ezt a liberális, áldemokrata és álszocialista rendszert, mely idegen faj zsákmányterületévé tette ezt a nemzetet, mely a nagytőkére építette fel a gazdasági alapot és így rabszolgává tette a földmívest, a munkást és értelmiséget egyaránt. Meg akarja szüntetni a mai hazug parlamentarizmust és az alkotmányt vissza akarja adni a nemzetnek, melytől elrabolták és egyéni érdekek védelmére használták fel. Az igazi kereszténység valláserkölcsi alapjait akarja érvényesíteni, mert a mai valláserkölcsi felfogás ellenkezik a krisztusi valláserkölccsel. Vissza akarja adni a magyar földet a magyar földmívesnek, azoknak, akik szerezték, védték és gondozták. Erős mezőgazdasági államot akar, egészséges közép és mezőgazdasági iparral és ezzel a munkásokat vissza akarja vinni a nemzeti alapra, melytől mesterségesen elszakították. Részt követel a munkások részére a termelés hasznából, mert aki verejtékkel termel, annak joga van a haszonrészre is. Fel akarja szabadítani a nemzeti tőkéket, hogy ezek az egész nemzet gazdasági érdekeit szolgálják és ne csak idegen és kisebbségi érdekeket. Erős hadsereget akar, mert csak erkölcseiben szilárd és nemzetével élő hadsereg olyan ütőképes, hogy a nemzetet minden ellen megvédi. A hadsereg kötelessége a külellenséggel szemben megvédeni a nemzetet, de kötelessége a nemzetellenes mozgalmakat is távoltartani a nemzet életétől. Fel akarja szabadítani az értelmiséget a lelki és szellemi rabszolgaságból, mert az értelmiség nem csak iratrabszolga, hanem vezető és az eszmei alapfogalmak gondozója és terjesztője is. Felállítja az alkotmány alaptételeit, melyben a földmíves a nemzet eltartója, a munkás nemzetépítő, az értelmiség nemzetvezető és a katona nemzetvédelmező. Erre az alapra építi fel az érdekképviseleti hungarista alkotmányt.

Csak saját földjén dolgozó parasztság, nemzeti tőkét szolgáló munkásság, nemzeti célt védelmező katonaság és szabad öntudatos és nemzeti értelmiség biztosíthatja a keresztény vallási alapon nyugvó testvérközösséget, a Hungarizmust.

Szálasi Ferenc személye jelenti a magyar nemzetiszocialista gondolat gyakorlati beteljesedését, a Hungarizmust.

Kitartás! Győzünk! Éljen Szálasi! (Forrás: Rubicon 1992/10. sz.)

 

Ráadásul rövidebb is, mint a Jobbik 88 oldalas programja. (Tájékozatlanabbak kedvéért: a nemzetközi náci szlengben a "88" azt jelenti: "Heil Hitler!")

(A témáról lásd még drc blogját - az általa linkelt cikket és a kommenteket.)

2010. jan. 21., csütörtök

» Egy század hordaléka 7. – jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

2010. jan. 21. 22:46 | írta: rás | asszociációk | én | történelem | szolidaritás | vietnami háború | 5 komment

1749 – SEGÉLYVONAL HAITIÉRT

Hívd a 1749-et vagy küldj sms-t, és segítsd tiszta ivóvízhez jutni a Haitin élő gyerekeket!
A Pannon, a T-Mobile, a T-Home és a Vodafone közös segélyvonalat hozott létre a 1749-es számon a haiti mentési munkálatok segítésére.
A 1749-es számot hívó ügyfeleink vagy oda szöveges üzenetet küldő előfizetők 200 forintot adományoznak az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF részére, amit a szervezet az ország súlyos ivóvízproblémájának megoldására használ fel.
A UNICEF 100 darab vízfertőtlenítő tablettát tud vásárolni minden egyes hívás és sms díjából, ami 400 liter ivóvizet jelent a földrengés gyermekáldozatai számára. Az 1749-es szám 2010. január 18-án 18 órától hívható a három mobilszolgáltató és a T-Home vezetékes hálózatából.

*

Természetesen hívtam. 200 forint, egy pohár üdítő ára. Aztán rögtön eszembe jutott a néni kedd délelőtt a 6-os megállójában, a Fedél Nélküllel. Neki is 200-at adtam, pedig már rég nem adok koldusoknak, hajléktalanoknak – nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni, miért nem. De az ő látványa megrendített. S aztán – ez gyári hiba nálam – mindenfélék jutottak eszembe. Magamról persze. A „jótékony”, a szolidáris, a társadalmilag érzékeny magamról.

*

Tarhások Valószínűleg olyan ártatlanul bamba képem volt huszonéves koromban (60-as, 70-es évek), hogy minden tarhás megtalált. 30-35 éves történet (kicsit Csaba-szerű), hogy a Nyugati közelében leszólít egy katonaruhás srác: kéne (nem emlékszem pontosan, talán) 150 forint vonatra, hogy idejében visszaérjen a laktanyába, bevallja, „eltáv”-on elitta a pénzét. Természetesen csak kölcsön, itt az igazolványa, írjam fel az adatait és adjam meg a címem, bizony isten elküldi. Adtam pénzt és címet, és megmondtam, hogy nem írom fel az adatait, mert megbízom benne. (Figyelem! Ez a 3.60-as kenyér kora, a villamosjegy, azt hiszem, 1.50 volt.) Sokáig bántott, hogy nem küldte.

*

Özvegyek, árvák gyámolítója Nagyjából akkor történt, hogy pesti legény-garzonomban egyszer csak megjelent S., U barátom felesége – egy nála legalább tíz évvel fiatalabb sráccal. Menedékjogot kért.

U-ék egy faluban éltek gyerekükkel, U az egyetem után ott kapott állást. S. nem volt magyar – eredeti foglalkozására nézve egyetemet (félig?) végzett kurva volt –, U külföldi tanulmányai során szedte össze. Nem tudom, valójában szerette-e, vagy csak nem kellően védekeztek, és aztán az akkori idők hívő kommunista fiataljait (kevesen voltunk) jellemző társadalmi felelősségérzet hatotta át, amikor feleségül vette az – egyébként nagyon csinos és művelt, Voznyeszenszkij- és Rahmanyinov-rajongó – lányt. Hazajöttek, U vidéken állást – és lakást! – kapott, lehúztak együtt pár évet, S. persze szörnyen unatkozott… Összejött a 16-17 éves sráccal, mire U kihajította, és azt tanácsolta, átmenetileg jöjjön hozzám, én majd biztosan segítek. Kb. két hétig laktak nálam, a padlón aludtak, a kádat vagy kimosták, vagy nem, aztán amikor már nagyon az idegeimre mentek, megkértem, hogy keressenek albérletet, vagy menjen vissza a férjéhez.

Nem tudom, mi lett S-sel, állítólag U se tudta, aki újra megnősült, nem sokkal később külföldre ment dolgozni, aztán (bár hazajött) megszakadt a kapcsolatunk.

Önfényezés: sokáig volt lelkiismeret-furdalásom (de aztán más dolgom akadt, például megnősültem).

*

Vietnami vasárnapok A Dél-Vietnamban akkor már évek óta folyó harcok új fejezeteként 1965 februárjában az amerikai légierő bombázni kezdte Hanoit, és ezzel az USA Északra is kiterjesztette a vietnami háborút (amelyben tíz évvel később majd elszenvedi történelme során az első katonai vereséget). Magyarországon is sokan voltak, akik nem értették, a Szovjetunió (és Kína) miért nem avatkozik be közvetlenül a háborúba, megalkuvással vádolták Moszkvát és persze a magyar vezetést is. Ebbe most nem mennék bele, de ezzel függött össze az a maoista „összeesküvés”, amelynek szinte minden részvevőjét ismertem, nagyon jó barátaim is voltak köztük. A Vietnammal való szolidaritás egyik megnyilvánulása volt az önkéntes munka, például építkezéseken, amelynek bevételét a Vietnami Szolidaritási Alapba fizették – fizettük – be, gyógyszerre s – mint reméltük – fegyverre. Ezek voltak a „vietnami vasárnapok”, ha hiszitek gyerekek, ha nem, valóban önkéntes, a részvevők által kezdeményezett társadalmi munka. A Vietnami vasárnapok indulóját egyébként a kalandos életutat befutó Haraszti Miklós (vers) és a mai nagyszerű dzsessz-zenész, akkor a Gerilla pol-beat együttes oszlopa, Berki Tamás (zene) írta. (Minderről bővebben Vámos Miklós – szintén ex-Gerilla – Félnóta vagy Dalos György Hosszú menetelés –  rövid tanfolyam című regényében.) Negyvenegynéhány év távolából rémlenek a befejező sorok: „Rozsda és mészpor lepje a ruhád,/ örülj, ha vállad hasogat!/ Meghalnak érted,/ így köszönd meg,/ öleld át, vidd csak a vasakat!”

Vért is adtunk, kellett a háború, a bombázások sebesültjeinek, ezt persze már a Vöröskereszt szervezte. Sokan adtak, adtunk az egyetemen is. Aztán 1967 őszén (néhány hónappal a „hatnapos” arab-izraeli háború után) valakik terjeszteni kezdték, hogy a vér valójában nem is Vietnamba megy, hanem az araboknak. Erre néhányan leálltak.

*

Véradás. Nem bírom a vér látványát, rosszul tűröm a fájdalmat – és a fájdalomtól való félelmet is. Stresszel, ha csak a kisujjamat szúrják is meg. Ennek ellenére hosszú éveken át voltam önkéntes (térítés nélküli) véradó. Munkahelyemre félévente jöttek a Heim Pál Gyermekkórházból vért venni, én mindig a jelentkezők között voltam. 6 vagy 8 év után, egyszer, a kérdőívek kitöltése és a gyorsvizsgálati véradás után a kartonomat előszedő asszisztens azt mondja: – De hiszen maga álpozitív! Magától nem veszünk vért. – Kérdem, mi az, hogy „álpozitív”. Hát az, hogy a leszedett vér első ellenőrzése valamilyen fertőzést mutat ki, és mire a második teszt bebizonyítja, hogy semmi baja a véremnek, addigra megromlik, már nem lehet lefagyasztani és felhasználni. Kiderült, évek óta feleslegesen „szenvedtem”.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

2010. jan. 18., hétfő

» Idő - utazás, égi jel és Don Quijote

2010. jan. 18. 11:14 | írta: rás | irodalom | blog | Cervantes | még nincsenek kommentek

(Kiegészítés a tegnapi, az utazásról szóló "Szóudvar"-hoz)

Jel kommentben hívta fel a figyelmünket az alábbi hírre:

Csaknem kétszáz éves "időkapszula" került elő a földből egy madridi Cervantes-szobor közelében végzett talajmunka során.

A ládika a Don Quijote de la Mancha 1819-es kiadásának több példányát konzerválta.
A munkások egy belvárosi útépítésen dolgoztak a parlament közelében, amikor az 1834-ben készült Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője feliratú szobornál a földet megmozgatva rábukkantak a lepecsételt ólomládikára.
A tartóban nem csupán Cervantes (1547-1616) könyvének öt példányát helyezték el. Volt benne egy 1834-es újságba kötött naptár, több korabeli útikalauz, valamint egy életrajz egy spanyol gerilláról, aki Bonaparte Napóleon megszálló serege ellen küzdött. A korra jellemző tárgyak között volt továbbá II. Izabella spanyol királynő kislánykori képe és annak a gazdag polgárnak a portréja, aki a szoborállítást finanszírozta, valamint egy vászonba kötött kézirat és több apró szelence is, amelyet még nem nyitottak ki, nehogy megsérüljenek.
Az 1834-ben felállított emlékmű, amely alatt az alapozáskor helyezték el a jövőnek szóló üzenetet, az első olyan madridi köztéri szobor volt, amely nem a királyi család vagy a kormány egy tagját, avagy a hadsereg egy tábornokát örökítette meg.
A spanyol főváros most új időkapszulát kíván elhelyezni a lelet helyén: a jelenkori Madridról szóló anyagokat és a mai Cervantes-kultusszal kapcsolatos emlékeket.

(A hvg.hu által most közreadott hír egyébként egyhónapos, mint az a MadridMan blogból kiderül. Onnan vettem a szobor képét is.)

"Minekutána így minden előkészületet megtett, nem akarta halogatni szándéka megvalósítását; erre kiváltképpen az az elgondolás ösztönözte, hogy késedelme a világnak lenne kárára, hiszen ő a sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét, a visszaélések megszüntetését s a tartozások kiegyenlítését tűzte ki feladatául. Anélkül tehát, hogy szándékát bárkivel is közölte volna, s anélkül, hogy valaki észrevette volna: egy reggel, napfölkelte előtt (július havának egyik legforróbb napján), magára szedte minden fegyverzetét, s felvevén toldott-foldott sisakját, felült Rocinantéra, pajzsát karjára fűzte, dárdáját megragadta, s a baromfiudvar hátulsó ajtaján kirobogott a mezőre; a legeslegteljesebb örömmel és megelégedéssel látta, hogy mily könnyűszerrel tudta nyélbe ütni nemes szándékát."

2010. jan. 17., vasárnap

» Szóudvar 8. – Utazás

2010. jan. 17. 12:19 | írta: rás | asszociációk | irodalom | Ady | Baudelaire | Boyden | Céline | Du Camp | Kerouac | McCarthy | Semprun | 21 komment

 

utazás főnév, (tájszó, régies) útazás

Az utazik igével kifejezett cselekvés, az a tény, hogy vki (vmi) utazik. Belföldi, külföldi, föld v. világ körüli utazás; gyalog, hajón, kocsin, repülőgépen, vasúton való utazás; légi, sivatagi, szárazföldi, tengeri utazás; felfedező, üzleti utazás; kedvezményes utazás; utazás a Balaton körül; utazás a föld körül. „Hosszú utazás után ágyadban, ha behunyod a szemed, zakatolva futni kezdenek előtted hegyek és völgyek.” (Karinthy Frigyes) „Óh utazás, őrült szerelmem!” (Szabó Lőrinc)

Szóösszetétel(ek): 1. utazásszervező; 2. kéjutazás; körutazás; nászutazás.

(A magyar nyelv értelmező szótára, 1962)

*

Partir, c'est mourir un peu – ’Elutazni annyi, mint egy kicsit meghalni’. Nemzetközivé vált szállóige Edmond Haraucourt Rondel de l’adieu c. verse nyomán.  http://fr.wikipedia.org/wiki/Edmond_Haraucourt#Rondel_de_l.27adieu

*

To travel hopefully is a better thing than to arrive – ‘Reményteljesen utazni jobb, mint megérkezni’. Angol szentencia R. L. Stevenson El Dorado című művéből.

*

Charles Baudelaire: Az utazás

Maxime du Camp-nak

1.

A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

…

(Tóth Árpád ford.)

Ez a vers első része – a nyolcból; akit az egész érdekel, itt találja

*

Maxime Du Camp (1822-1894), akinek a Baudelaire-vers ajánlása szól, francia író és az első amatőr fotográfusok egyike volt. Szenvedélyes utazó volt, 1849-51-ben Gustav Flaubert társaságában járta be Európát és a Közel-Keletet. Irodalmi lapokat szerkesztett és 1860-ban önkéntes volt Garibaldi Szicíliát elfoglaló seregében.

*

 

„Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás meg fáradság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Épp ebben van az ereje.

Az élettől visz a halál felé. Emberek, állatok, városok, tárgyak, minden a képzelet szülötte itt. Regény ez, vagyis kitalált történet. Így mondja Littré, aki pedig nem téved soha.

Meg aztán, ami a lényeg: mindenki utazhat így, ha akar. Elég, ha lehunyja a szemét.

Ez van az élet másik oldalán” (L-F. Céline: Utazás az éjszaka mélyére)

Céline könyvéről egyébként már írtam néhány hónapja: itt

*

S persze, ha utazás, akkor az az én (bölcsész) nemzedékem számára Semprun, A nagy utazás.

„Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák. Minden erőmet megfeszítem, próbálom megszámolni a nappalokat, számolni az éjszakákat. Talán világosabban fogok látni. Négy nap, öt éjszaka. De úgy látszik, rosszul számoltam, vagy pedig vannak napok, amelyek éjszakává változtak. Túl sok éjszakám van: felesleges éjszakáim. Az bizonyos, hogy reggel kezdődött az utazás, igen, egy reggel..." (Réz Pál ford.)

*

Joseph Boyden: Három nap az út

„A matatoszovinban kellően forró a hőmérséklet. Amikor készen vagyunk, szorosan lezárom a ponyvaajtót. Tökéletesen sötét van.

– Örülök, hogy itt vagy velem – mondom, elég hangosan ahhoz, hogy meghallja, miközben vizet locsolok a kövekre. Nyomban felsisteregnek, izzanak, és a felcsapó gőz körülölel minket. – Szólj, ha túl meleg van, vagy ha nem érzed jól magad!

Üdvözlöm a négy égtájat, azután a földet, a napot, az eget és a holdat, közben egy kis zsályát szórok a kövekre. Köszönetet mondok Gicsi Manitunak, amiért Öcsém visszatért. Ülök, és belélegzem a gőzt, kitárom magam a manituknak.

Tudom, hogy Öcsém nem fog mindent hallani, de nem érzem szükségét, hogy hangosan beszéljek. A meleg kellemes, pihentet, jól kezdődik. A kövek fénye kissé tompul, ezért megint vizet fröcskölök rájuk. Nézem őket, s megjelenik az a kép, amikor valamikor régen, egy reggel Öcsém Elijah-val elment. Varázsfüves zsákocskát kötök mindkettőjük nyakába, homlokon csókolom őket. Állok a folyóparton, a kezemet feléjük emelem. Xavier és Elijah evezés közben megfordul és mosolyog. Most én mosolygok a sötétben, ahogy emlékezem.

Amikor itt az ideje, a bejárathoz mászom, felnyitom a ponyvát, és kint fekszünk a hűvös talajon, mélyen beszívjuk a levegőt. Egy idő múlva megint kinyitom a ponyvát, és visszamászom. Öcsém utánam.

Újból üdvözlöm a manitukat, aztán megint öntök egy kis vizet a kövekre, hogy nagyobb legyen bent a forróság. Zsályát szórok a kövekre, szikrázik és táncol. Tudom, hogy Öcsém is az izzást nézi. Az imáimat kántálom, s közben felvillanásokat látok a sötétben, az örjöngés és az ölés kiáltásait. Zavart látok, haragot érzek, de leginkább félelmet. A felrobbanó bombák rezgésétől remeg a testem. Embereket látok, akik holtan esnek össze homlokukon golyó ütötte lyukkal, vagy hatalmas robbanás szakítja őket darabokra. Látom, ahogy zöld gáz kúszik a talaj felett, megtalál minden lélegző lényt, hogy megfojtsa őket. Fájdalom. Rengeteg fájdalom. De igazából a félelmük az, ami elgyengít. A homokzsákon átkúszók és az ellenségre rohanók félelme. Hangosan beszélek már, azt kérem, hogy bocsássák meg ezeknek az embereknek a hibáit. Megint vizet locsolok a kövekre, hogy a gőz elvigye mindezt.” (Hajdu András ford.)

*

Most jelent meg (fog megjelenni?) magyarul Cormac McCarthy zseniális – és reménytelenül nyomasztó – regénye, a The Road.

„With the first gray light he rose and left the boy sleeping and walked out to the road and squatted and studied the country to the south. Barren, silent, godless. He thought the month was October but he wasnt sure. He hadnt kept a calendar for years. They were moving south. There’d be no surviving another winter here.”

*

Ady Endre:

Kocsi-út az éjszakában

 

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

*

Utazni – valahonnan valahova. El valamitől. Valamiért. El valakitől. Valakihez. Valakivel. Az utazás mint metafora: változás, kaland – az élet maga.

Aki utazik, az remél. Vagy menekül.

És aki marad? Ottmarad? Otthagyták?

*

"Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközűen épp ilyen hosszü sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és lowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tűzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végső part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja, azért ha ilyeneket gondolok, Dean Moriartyn jár az eszem meg az apján is-, a másik Dean Moriartyn, akit soha fel nem kutattunk: Dean Moriartyra gondolok." (Jack Kerouac: Úton, Bartos Tibor ford.)

*

Szóudvar 1.  Egyenrangú

Szóudvar 2. Ifjúkor

Szóudvar 3.  Őszinte

Szóudvar 4.  Rend

Szóudvar 5.  Tükör

Szóudvar 6.  Gyász

Szóudvar 7. Fénykép

2010. jan. 13., szerda

» Régi újév - vallásról, templomról - audiovizuális kiadás

2010. jan. 13. 10:41 | írta: rás | advent | Dosztojevszkij | Moszkva | pálos templom | vallás | 4 komment

(drc kommentje nyomán bővült a 6-ai bejegyzés a moszkvai Novogyevicsi-kolostor kórusának felvételével)

С Рождеством и наступающим Старым Новым годом!

A mellékelt üdvözletet kaptam egy orosz barátomtól a pravoszláv karácsony és újév alkalmából, ami két héttel követi a miénket, a Gergely naptár szerintit. A cirill betűs szöveg a küszöbönálló „sztárüj nóvüj godról” beszél, amit elsőre „régi újévnek” fordítottam, holott valójában a régi időszámítás szerinti újévet jelenti.

Ez szerintem önmagában is érdekes, valójában azonban csak ürügy arra, hogy egy kicsit templomról, vallásról írjak. Mint az előző bejegyzésből kiderül, Moszkvában szilvesztereztem. December 31-én délután a barátaimat elvittem egy pravoszláv istentiszteletre (oroszul служба/szlúzsba – a szó első jelentése szolgálat), lássanak ilyet is. Nem vagyok vallásos, kifejezetten ateista, materialista vagyok, de egyrészt a vallást, a templomot minden kultúra lényegi részének tartom, másrészt viszont a pravoszláv (ortodox) szlúzsbát kifejezetten szeretem. Először 1970-ben az akkor Zagorszknak nevezett (ma Szergijev Poszad), Moszkva környéki kolostorvárosban láttam ilyet. A Szovjetunióban akkoriban nem sok templom működött; ide orosz barátaim vittek el, húsvétkor. Földbe gyökerezett lábbal álltam végig a vagy kétórás szertartást. Lenyűgözött az ortodox templomokra jellemző gazdag díszítés, az orgona nélküli ének – inkább kántálás – is, de mindenekelőtt a vallásos hitnek a hazai katolikus vagy protestáns templomokban sosem tapasztalt mély, őszinte, rajongó kinyilvánítása. Lényegében egybeesett ez azzal, hogy harmadéves orosz szakosként Dosztojevszkijt (és Tolsztojt) olvastam, „személyes ismerősöm” lett Miskin herceg és Aljosa Karamazov, s egy életre belém vésődött Ivan Karamazov rettenete: „ha nincs Isten, akkor bármi megtehető”. Így együtt Zagorszk és Dosztojevszkij sok mindent megértetett velem…

És most egy ugrás. December közepén készültem egy adventi bejegyzésre, de aztán elmaradt. Két dolgot akartam akkor megírni. Az egyik, hogy megsértettem valakit, aki nagyon közel áll hozzám: megjegyzéseket tettem arra, hogy nemhívőként advent vasárnapjain misére ment új családjával; meg kellett magyarázza, hogy milyen fontos formálódó életükben a rítus, és ha párja vallásos, akkor neki is ott a helye ilyenkor vele együtt. Szégyelltem, hogy ezt magamtól nem értettem meg. Igen, a vallás egyik funkciója, hogy formát adjon az életnek, és ezt tulajdonképpen magam is átéltem, amikor – ismétlem: vallástalanként – keresztapa lettem, szabályos egyházi szertartás keretében.

Ezzel együtt zavar, hogy sok emberen észreveszem: illendőségből, konformizmusból, mindenféle hit, meggyőződés nélkül „használja” a vallást, a templomot. És itt jött be a másik (akkor megíratlan) szál, ennek ellentéte, az őszinte, egyszerű hit megnyilvánulása. Budaszentlőrinci pálos kolostor romjai. Egy napsütéses decemberi délelőtt a Budakeszi úton elvetődtem a 14. századi, budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. A hajdani épületeknek csak az alapja áll, de így is fenséges, áhitatot keltő látvány – remélem, átjön a képeken. Különösen megkapó volt az oltár szerepét betöltő kisebbik kereszt, a friss virágokkal, koszorúval, sőt a műanyag hattyúval. Arra gondoltam, ha valaki idejön, annak tényleg hinnie kell, annak valóban fontos, hogy Krisztus születésének ünnepére vár.
Függetlenül attól, hogy nekem jelent-e ez valamit.

Szvoim obrjadom v csuzsuju cerkov nye vhogyi! – figyelmeztet az orosz mondás, vagyis hogy ne a magam szertartásával, szokásaival lépjek be egy idegen templomba. Értsem meg, és tiszteljem mások meggyőződését.

2010. jan. 11., hétfő

» Már csak a helyzet reménytelensége az egyetlen reményünk

2010. jan. 11. 11:44 | írta: rás | politika | baloldal | Rednews | TGM | 8 komment

 

A cím az én kommentárom Tamás Gáspár Miklósnak (TGM) a "mainstream" médiából kicenzúrázott, a Rednews site-on megjelent - szokás szerint mérhetetlenül hosszú, olvashatatlan, de szokás szerint rendkívül érdekes - esszéjéhez. Köszönet Solvere volónak, hogy felhívta rá a figyelmet. A teljes cikk itt olvasható. Én az alábbiakban néhány kiragadott, "rövid" részletet közlök:

 

Akármit mond valaki, akit elfogadnak baloldali vezetőnek, a közönsége – nem butaságból, hanem a hagyomány mély megértése okán, amely minden emberi cselekvés, különösen a politikai cselekvés egyik alapföltétele – mindig az egyenlőség, az egyenlő szabadság és az egyenlő méltóság erkölcsi üzenetét fogja hallani. Hiába kiabálja magát rekedtre a „baloldali” államférfi/nő, hogy ő ehelyett egyenlőtlenséget – vagy ami ugyanaz: versenyt – akar. Mivel ő ilyet nem mondhat, senki nem hiszi, hogy csakugyan ezt mondta, s ha kiderült, hogy az elvárt, de soha el nem mondott szózattal ellentétesen cselekedett, árulónak fogják tartani, történelmi és intellektuális értelemben indokoltan.…

…

A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a „nemzeti jobboldalnak” a szocialista/liberális kormányzatot illető bírálata túlnyomórészt helytálló. A balközép kormány csakugyan keményen folytatja az osztályharcot lefelé, csakugyan szétzúzza a népjóléti intézményeket, lenyomja a reáljövedelmeket, fokozza a tőke-munka kontinuuumba beilleszthetetlen népcsoportok (munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, alkalmazatlanok és alkalmazhatatlanok, fogyatékosok, prekárius foglalkoztatottak, beilleszthetetlen és egyben kirekesztett kisebbségek stb.) kiszolgáltatottságát, tovább túlozza az adórendszer igazságtalanságát, abszurd előjogokat biztosít a hitelintézeteknek, megkísérli az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az infrastruktúra (vasút, távolsági busz, posta, patika, távközlés, tömegkommunikáció, kultúra, kutatás, oktatás) privatizálását, szigorúan betartja a nemzetközi pénzügyi hatóságok (IMF, EU, EKB, WTO) szabályait, szimbolikus részt vállal az imperialista háborúkban, stb.

Ezekre a bírálatokra a szocialista párt ügyetlen védelmezői avval felelnek, hogy ez a helyes, az ésszerű politika. Ez a válasz szerintem téves, de nem ez a lényeg. Evvel a bírálattal a „nemzeti jobboldal” egyszerűen arra mutat rá, hogy a szocialista párt nem baloldali párt, vagy ami még rosszabb: baloldali párt, amely nem folytat baloldali politikát (ami teljesen igaz), a baloldal helye üres, a baloldali hagyományt semmilyen „mainstream” erő nem követi, egy másik nagy jobboldali néppártra nincs szükség. A milliomosok pártja (a Fidesz) bírálja a milliárdosok pártját (az MSZP-t), amely nem tudja elkerülni azt a kényszert, hogy valamilyen homályos értelemben a tőketulajdon nélküliek pártjának mutassa magát. Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt monetarista doktrína értelmében a szocialista párt „helyes” politikát folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem folytathat, akár „helyes” ez, akár nem.

…

Meg kell értenünk tehát, hogy a középrétegekre korlátozott „jóléti” (redisztributív) politika – amely sokat lendíthet pl. a diplomás pályakezdők esélyein – és a neokonzervatív piaci politika között erkölcsileg nem sok a különbség. Az előbbi talán több (igen szerény) előnyt nyújt a középosztálynak (vagy a középosztály sok alcsoportjának), az utóbbi a globális-transznacionális nagytőkének, bár ez utóbbival a „nemzeti jobboldal” se fog ujjat húzni. Nem ez a lényeg. A „nemzeti jobboldal” – nyugati partnereihez hasonlóan, de az itteni „koncentrált” posztfasizmus által ostromlott helyzetben – megerősíti a társadalom „közepét”, amelyet védett erődítménybe terel (megvédendő a „társadalomellenes” és „nemzetellenes” destrukció erői ellen lenn és fenn). Ebből az erődből lehet majd tüzelni a valódi és képzelt ellenségre.

Ennek az ellenségnek – amelyet és akit Magyarországon elbájoló pontatlansággal „baloldalnak” szokás nevezni – majd nem lesznek eszközei, a „nemzeti jobboldal” kultúrforradalomra (vagy talán kulturális ellenforradalomra) készül. Nyilván úgy érzi majd sok nemzeti konzervatív főorvos, hogy ha pár folyóirat, rádióműsor, színház, galéria megszűnik (amelyet soha nem néz, hallgat, de amelyből sok elrettentő idézet olvasható a nacionalista sajtóban), akkor zavartalan a keresztyén (értsd: tekintély- és hagyománytisztelő) Magyarország diadalmenete. Ez a voltaképpeni értelmiségnek rettenetes lesz – a kulturális légkör máris borzasztó – , és nyilván szűkíteni fogja a szabadság (hamis) benyomását. Nem beszélve jó néhány tehetséges ember megélhetéséről. De ami ennél fontosabb:  folytatódik a szegények magukra hagyása, rosszabb esetben kitaszítása, kirekesztése. Ez pedig független a küszöbön álló kormányváltozástól –  minden, egyébként nem jelentéktelen hangsúlymódosítás mellett.

…

Kire szavazzunk?

Mivel a „nemzeti jobboldal” és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba, dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a „kisebbik rossz” politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?...

…

Ami ennél a részletnél fontosabb: egyáltalán meg kell gondolni, hogy a teljesen szétrothadt parlamenti rendszeren belül még érdemes-e preferálni ezt vagy azt. Bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi fölállásban a népnek a lehető legkonvencionálisabban értelmezett érdekeit se lehet megvédelmezni, hogy a polgárságnak a jogállami, alkotmányos, emberi jogi, pluralisztikus, a gyülekezési és sajtószabadságot még oly hamisan, még oly illuzórikusan védelmező „vívmányait” se lehet fönntartani, hogy a fölvilágosító, evilági, eudaimonisztikus-utilitárius, permisszív, multikulturális-toleráns hagyományok is kifújtak, hogy az 1989-ben haladékot kapott kései kapitalizmus humanista kapacitásai kimerültek, hogy a rendszer Obama-szerűen tétova, mérsékelt megújítói se mennek semmire, hgy a Chávez-stílusú latin-amerikai  „népi demokrácia” újabb zsákutca, hogy az antiglobalista-antikapitalista (pardon, altermondialista) világmozgalom – a forradalmi utcaszínházra és radikális turisztikára alapozott reformizmus – kifulladt, hogy a zöld iparágakat, tehát a növekedést serkentő „Green New Dealt”-t szorgalmazó ökológiai világpárt szépecskén belesimul a neoliberális tönkremenésbe, hogy a rendszernek lassacskán nincs más hatékony ellenzéke, csak a radikális iszlám (amely maga a reménytelenség, represszióra válaszol represszióval).

Orbán Viktor következő nyolc-tizenkét (vagy két-három...) éve Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz.

Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés hangjai mellett.

A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen stratégia: a forradalmi defetizmus. Emlékezzünk: 1914 augusztusában a központi hatalmak szociáldemokratái a cári rendszer borzalmaival indokolták részvételüket a háborús erőfeszítésben, az antantszocialisták pedig a porosz militarizmussal és despotizmussal, a magyarországi nemzetiségek elnyomásával. Mindannyiuknak igazuk volt a részletekben, egyiküknek sem az egészben. Sokan hajlamosak lesznek az MSZP-re szavazni, hogy megmentse őket Orbán Viktor kínosan ízléstelen rezsimjétől. Aztán legközelebb majd Orbán Viktorra voksolnak, hogy megmentse őket a Jobbiktól. Azután majd a Jobbikra, hogy megmentse őket a Budaházy/Toroczkai típusú rohamosztagosoktól. És így tovább. A „kisebbik rossz” logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek most kell végét szakasztani.

A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent.

Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni…

Mindenesetre az nyilvánvaló..., hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan, népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék „haladó hagyományt”, amely jobban kell, mint a falat kenyér.

…

2010. jan. 3., vasárnap

» С Новым Годом!

2010. jan. 3. 16:42 | írta: rás | kultúra | történelem | Moszkva | 14 komment

Tegnap jöttem haza Moszkvából, öt napot töltöttem a világforradalom  hajdani fővárosában. Előtte és utána mindenkinek magyarázkodnom kell(ett), hogy nem a saját pénzemen, hanem egy gazdag barátom jóvoltából szilveszterezhettem a világ egyik legdrágább városában. Szégyellem, de k* jól éreztem magam. (Nem is szégyellem, hehe, legfeljebb Platen megszid, hogy bezzeg külföldön minden tetszik nekem, csak itthon fanyalgok.)

Hazaérkezve a szombati újság címlapján moszkvai tudósítás fogadott: szilveszter napján gumibotos rendőrök vertek szét egy ellenzéki tüntetést Moszkva (majdnem) központjában, letartóztattak egy nemzetközileg ismert 82 éves polgárjogi aktivista nőt is. A tévéhíradó pedig arról számolt be, hogy az orosz kormány elrendelte, fél liter vodka ezentúl nem lehet olcsóbb 500 rubelnél (3250 Ft)* 89 rubelnél (580 forint), így próbálván gátat vetni az alkoholizmusnak – a kommentár szerint aligha sikerrel. Oroszországról emellett még tudni lehet, hogy kőolaj, földgáz meg Putyin.

Nem Oroszországról akarok most írni (amelyet már nem ismerek, de tudom, hogy nem azonos a bizonyos fokig kirakat jellegű Moszkvával vagy Szentpétervárral), hanem arról, hogy a világ egyik legizgalmasabb kozmopolita metropoliszában jártam. Idegenben és mégis otthon.

Ebben a blogban (valamint thomasnál kommentelve) már sokszor írtam az oroszok, az orosz kultúra (sőt, nem szégyellem, a hajdani Szovjetunió) iránti vonzalmamról; orosz szakot végeztem, a harmadévet (1969-70) Vlagyimirban, az ötödév felét Leningrádban (Szentpétervár) töltöttem, a következő két évtizedben pedig néhányszor hivatalos úton jártam ott, utoljára 1993-ban. Nos, a mai városnak semmi köze, nem hogy a diákkoroméhoz, hanem a bő másfél évtizeddel ezelőttihez sem.

Moszkva lakossága ma 10,5 millió, az agglomerációval együtt csaknem 15 millió, és ehhez jön még napi 4-5 millió, aki vidékről, külföldről megfordul a városban. Nyüzsgés, pezsgés, ember- és autóáradat, új iroda-, kereskedelmi és szórakoztatóépületek sokasága, csillogás, elképesztő gazdagságú – Londonból, Rómából ismert – üzletek, áruházak. És rend, szervezettség. Kedden egész nap esett a hó, vagy 20 centi hullott, a városban (a városközpontban?) egy pillanatra se akadt el a közlekedés (legalábbis nem jobban, mint a hétfői hómentes dugóban, amikor taxival 2 óra alatt araszoltuk végig a repülőtér és a városközpont közötti – szombaton félórás – utat); igaz, a szállodánk utcájában péntek este majd a lábunkat törtük, úgy csúszkáltunk a jeges járdán. A bennszülötteknek egyébként valószínűleg genetikailag kódolt járásuk lehet, hihetetlen biztonsággal közlekednek.

Ha moszkvai közlekedés, akkor metró. A barátom, aki most járt ott először, tátott szájjal nézte a Ploscsagy Revoljucii (Forradalom tere) harci pózba merevült bronzszobrait; a Komszomolszkaja állomás hatalmas bronzcsillárai láttán pedig elkezdett dühöngeni: „Ha ezeknek egyszer elfogy az olajuk, itt kurva sötét lesz.” Aztán a Kurszkaja székesegyház nagyságú, kupolás előcsarnokában lefotózta a lanterna feliratát, amely azt adja tudtul, hogy „Minket Sztálin nevelt a nép iránti hűségre, munkára, a hazáért való hőstettekre, és Lenin világította meg számunkra az utat.” Ez a felirat valószínűleg rekonstrukció, mert Sztálin neve aligha maradhatott ott, miután 1961-ben holttestét eltávolították Lenin mellől a mauzóleumból és Sztálingrádból is Volgográd lett.

Fura a mai Oroszország viszonya a szovjet múlthoz. Thomas tavaly nyomon követte az „Oroszország neve” szavazást, amelyen hosszú időn át Sztálin vezetett. Mindenesetre nem csak a metróállomások őrzik a kommunista építés és harc dicsőségét. Nem tudom, hány Lenin-szobor áll még az országban, én most az Oktyjabrszkaja téren láttam egy hatalmasat. És voltunk a Lenin Mauzóleumban is. A sor ma már nem a Vörös tér közepén, hanem a szélén húzódik, rövidebb is, de azért van; és majdnem megismétlődött a viccbeli jelenet, miszerint a hosszú sor miatt szörnyülködő külföldinek felajánlják, hogy 10 dollárért kihozzák. Elfogadtuk ugyanis egy hozzánk sündörgő polgártárs ajánlatát, aki fejenként 200 rubelért a sor elejére vitt minket. A bebalzsamozott holttest egyébként mintha gipszből lenne…

Moszkvában az egyik leginkább lenyűgöző dolog a múlt és a jelen természetes keveredése. Ezt mutatja a Wikipédiáról kimásolt fotókollázs; a második sor első képe a Megváltó Krisztus székesegyház, amelyet az 1880-as években a Napóleon feletti győzelem emlékére emeltek, 1931-ben Sztálin leromboltatta, hogy a helyén felépítsék a Szovjetek Palotáját (nem valósult meg), és a 90-es években Luzskov főpolgármester 200 millió dolláros költséggel – nagy viták közepette – újjáépíttette, az új moszkvai megalománia jegyében.

Természetesen megnéztük a Puskin Múzeum 20. századi francia anyagát, és most először láttam a Tretyakov Galéria új épületét, benne az 1910-es, 20-as évek orosz-szovjet avantgard festményeit, szobrait, amelyek hajdanán évtizedekig a raktárban pihentek (de ha lett volna idő, akkor a szocialista realizmus évtizedeinek alkotásait és persze a maiakat is megnézhettem volna). Volt még a programban dzsesszklub, étterem az Arbaton (ahol ott is felejtettem a fényképezőgépemet, és másnap hiába mentem vissza, de a kaja nagyon jó volt), néhányszor a Vörös tér, a káprázatos GUM áruházzal és egy a tér közepén létesített korcsolyapálya gyorsbüféjében (mákos palacsinta), séta a Tverszkaján (azelőtt Gorkij utca), a Jeliszejev élelmiszer-áruházzal és egy nagyszerű kávéházzal – egyáltalán mindenhol éttermek, kávéházak, gyorsbüfék, általában nagyon készséges, fiatal (már nem a szocialista „kereskedelemben” szocializálódott kiszolgáló személyzettel), és január elsején levezető séta és ebéd a napsütötte Kolomenszkojéban.

A GUM. Mindig is legenda volt Moszkva legnagyobb áruháza. A 70-es évek elején a választékot az jellemezte, hogy emelethosszan legfeljebb két-három méretű, azonos színű inget vagy öltönyt lehetett kapni. Az usankám (fülessapka) egy számmal kisebb a fejemnél, akkor csak ilyen volt. Nagyon szerettem viszont a leghidegebb télben is az áruház előtt álló, vastag bekecsbe és fekete halinacsizmába öltözött nénit, aki gőzölgően friss káposztás és húsos pirozskit árult. Amikor 1993-ban ott jártam,  akkor nyitották meg az újjáalakított és privatizált GUM-ot, luxusmárkák butikjaival. Most újévi díszbe öltözve, az emeleteket, párkányzatot kiemelő lámpafüzérekkel mesebeli kastélyként csillogott - de a fánkárus néni már nem volt sehol.

Ja, és nemhogy ellenzékivel nem találkoztam, de részeg embert is ha ötöt láttam az öt nap alatt.

 

* Rosszul emlékeztem, mit mondtak, de aztán láttam leírva is a hírt.

2009. dec. 31., csütörtök

» Szabó Lőrinc: Úgy látszik

2009. dec. 31. 11:45 | írta: w.m. | én |

Úgy látszik, fekete volt,
amire azt mondtam: fehér;
úgy látszik, rossz pap voltam én,
ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
úgy látszik, odavitt rossz szemem,
ahová lábam nem akart;
úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl;
s az én kardom szívemben ez a kard.
Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
s az én igazam sose látszik.

Soká botorkáltam, vakon,
és senki se nyújtott kezet;
s a gazdag kinevetett;
iszonyú látni, hallani,
mit akartam és mi lett;
nem merek többé szólni, árvaság
lettem és rémület.

Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
életemmel valaki játszik.
Úgy látszik, barátom, a legjobb,
még az se szeretett,
úgy látszik, ő se látta meg
igazi szívemet:
úgy látszik, vezekelni kell
egy varázsló gonoszért;
úgy látszik, rossz csoda büntet,
de miért? de miért? miért?

Úgy látszik, minden játszik, játszik,
s aki angyal ördögnek látszik.

2009. dec. 24., csütörtök

» Szép, boldog karácsonyt!

2009. dec. 24. 9:36 | írta: rás | 6 komment

 

És ez volt az idei első karácsonyi ajándékom:

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

2009. dec. 18., péntek

» Így élnek a gettólakók - bővített változat

2009. dec. 18. 15:15 | írta: rás | társadalom | cigányok | 4 komment

"Az ózdi Hétes-telepen 60-70 család él, többségük kiúttalan szegénységben. Az észak-borsodi ipar a rendszerváltás után azonnal összeomlott, az ózdi gyárak bezárása után családok ezrei maradtak ezen a vidéken munka nélkül, és kénytelenek segélyből, családi pótlékból megélni. Időnként akad közcélú munka, de csak néhány hétre, és csak hat órában...

Az itt élő embereket nem csak a nyomor köti össze. Szinte kivétel nélkül minden családnak vannak szabálysértési ügyei. Ezek jobbára néhány tízezres bírságok. Ahogy kiteszik a lábukat a telepről, valahogy mindig ott áll egy rendőr. És intézkedik. A húsz-harminc-, esetenként ötvenezer forintos bírságokat nem tudják kigazdálkodni... (A) a szabálysértési büntetés leülhető. Ezer forintot ér egy nap, egy átlagos szabálysértési bírság (harmincezer forint) egy hónap a 'sitten'."

Ónody-Molnár Dóra riportja

"Mikor először jártam Ózdon, a hétesi roma telepen, azt gondoltam, hogy pusztán a filmjeimmel segíthetek a társadalmi igazságtalanságok, problémák kezelésében. Hogy komolyan hozzájárulok a társadalmi egyensúly visszaállításához. De hamarosan fel kellett hagyjak a hagyományos forgatással. Nem bírtam tovább csupán néma, tehetetlen tanúja lenni a család és egy kirekesztett csoport életének, megpróbáltatásainak.

Cselekvő félként akartam részt venni a telep mindennapjaiban. Erkölcstelennek, embertelennek láttam minden más lehetséges magatartásformát. Nagy ívben tettem az ún. objektivitásra, szakmára, határokra még a saját magánéletemre is. Szerencsére fölborult minden. Nagyjából ez a borulás volt méltó ahhoz a botrányhoz, ami nyilvánvaló lett előttem. Botrány alatt a társadalmunk közönyét, passziv rasszizmusát, problémák elől gyűlöletbe vagy álmegoldásokba való menekülését értem. Ehhez én már - sem, mint alkotó, sem, mint hétköznapi ember - nem akartam asszisztálni tovább." (Bódis Kriszta)

Solvere volo hívta fel a figyelmemet a hétesi modellprogram blogjaira:

http://tinyurl.com/y922f3z

http://hetes09.blog.hu/

2009. dec. 17., csütörtök

» Festéktubus, Demi Moore, 1930 és 1989 – történelmi materializmus az adventi Bécsben

2009. dec. 17. 22:49 | írta: rás | kultúra | Annie Leibovitz | Bécs | múzeumok | 10 komment

Szeretem Bécset, és ottani barátunk révén hál’ istennek gyakran van alkalmunk néhány napot ott tölteni. Most négy napunk volt: séta a Belvárosban, puncs a Rathaus előtti, forralt bor a schönbrunni adventi vásárban és Sacher torta a Sacherban. Továbbá öt kiállítás – elsősorban azért mentünk ugyanis.

Az első természetesen az Albertina hatalmas Impresszionizmus-kiállítása volt (január 10-ig látható). Nem fogom elmesélni Monet, Degas, Renoir és Gauguin képeit. Szépek. Inkább arról, ami mindig lenyűgöz a bécsi múzeumokban – túl azon, hogy rengeteg pénzük van a világ minden részéből odahozni szinte bármit. Hihetetlenül alapos magyarázatokkal helyezik kontextusba azt, amit bemutatnak; ez persze néha fárasztó, de nem kötelező mindent végigolvasni. Most az fogott meg, hogy egy tényleg szemkápráztató festészeti korszak és irányzat, lenyűgöző képek bemutatásakor a művészet nem éteri magasságokban lebeg. A bevezető történeti összefoglaló nemcsak művészettörténeti volt, hanem a témához szorosan hozzátartozóként szerepelt benne például a Párizsi Kommün és az 1873-as első gazdasági világválság is. „Wie das Licht auf die Leinwand kam” (Ahogy a fény a vászonra került) volt a kiállítás alcíme, és tényleg megértettem, hogy került oda. Ugyanis – ami az embernek nem feltétlenül jut az eszébe – technikai előfeltételei voltak, hogy ne műteremben kelljen, hanem a szabadban is lehessen festeni: összecsukható, hordozható festőállvány és szék, tubusos festékek; és persze a fényt, a levegőt érzékeltető, egymásba olvadó színek, a könnyű ecsetvonások újfajta festékeket és ecseteket feltételeztek. Ezek is ott voltak a kiállításon, meg például azok a színes, kínai gyapjúgombolyagok, amelyekkel van Gogh kikísérletezte az egymás mellé kerülő színek hatását. (Anyagi gondjai voltak, nem pazarolhatta a festéket.)

A szűken vett képzőművészetet még a Leopold Museum Edvard Munch und das Unheimliche c. kiállítása képviselte expresszionisták és szimbolisták – természetesen hatalmas anyagot felvonultató, de – időnként tényleg nyomasztó tárlatával (nyitva január 18-ig). Az iszony képeivel úgy voltam, mint Petőfi a Kárpátokkal („Tán csodállak, ámde nem szeretlek”).

Hatalmas élmény volt viszont Annie Leibovitz kiállítása 1990–2005 közti fotóiból. (Kunsthaus, nyitva január 31-ig.) Élettársának, Susan Sontagnak a halála után állította össze a vándorkiállítás alapjául szolgáló albumot. A mintegy 200 fotó alapvetően két vonulatot képvisel: családi képek, szülei, Susan Sontag, illetve a Susan Sontag betegsége alatt az ő számára is szült három gyerekének, köztük egy ikerpárnak a képei – ezek többsége olyan, mint bármely személyes fotó a világon (persze azért ezek közt is van művészi szépségű); illetve a professzionális célokból készített képek, elsősorban portrék Brad Pittől George Bushig. Az igazán izgalmas, hogy ezek nem válnak szét a kiállításon, egymásba fonódnak. „Egy életem van” – mondta. Én illusztrációnak két képet választottam. Az annak idején szenzációnak számító Vanity-címlapfotót a terhes Demi Moore-ról, bár meg kell mondanom, nekem jobban tetszett az a négy évvel korábbi, magánhasználatra készült kép, ahol Bruce Willis öleli át hátulról az akkor első gyermekét váró, meztelen Demit, de ezt nem találtam meg az interneten. A másik kép a szerbek által ostromolt Szarajevóban készült 1993-ban. A bosnyákokkal való szolidaritás jegyében Sontag színielőadást rendezett a háború sújtotta városban. Autóval mentek valahova, amikor mellettük egy gránát lecsapott egy bicikliző fiúra, ők vitték be a kórházba, de Leibovitz közben persze lefényképezte a biciklit és a vérfoltokat az aszfalton.

 

Inkább történelmi, politikai és filozófiai érdekességet, semmint művészetet jelentett számomra az 1989-es világtörténelmi fordulat évfordulójára emlékező kiállítás (1989 – A történelem vége vagy a jövő kezdete? Kunsthalle, nyitva február 7-ig). Viszont tényleg érdekesek voltak a videóinstallációk, a plakátszerű képek, a fotografikák, a koncept art.

És végül egy csemege: Kampf um die Stadt, azaz Harc a város körül (a városért) – politika, kultúra és mindennapok az 1930 körüli években, amikor Bécs „vörös”, vagyis szociáldemokrata volt, miközben körülötte egész Ausztria, a vidék jobboldali, keresztényszocialista. A Künstlerhausban március végéig látható tényleg nagyon élvezetes kiállításról találtam egy összefoglalót a YouTube-on:

 

***

Rengeteg magyar volt Bécsben ezen az adventi hétvégén – de nem csak a karácsonyi vásárokban, hanem a múzeumok is tömve voltak hazánk fiaival és lányaival. Jó érzés volt.

És nekem volt egy külön magyar programom is: házigazdáink elvittek egy „önképzőkörbe”. Bécsben élő 50-es, 60-as magyar értelmiségiek – elsősorban orvosok – évente hatszor-nyolcszor összegyűlnek egy lakásban, hogy a legkülönbözőbb témákban meghallgassák egymás előadásait, zenét hallgassanak, közben a konyhában eszegessenek és persze trécseljenek. Most kb. 40-en vettek részt egy Radnóti-esten, egy Budapestről meghívott előadóművész Radnóti naplójából és verseiből összeállított bő egyórás műsorán. A nevét azért nem írom ide, mert nekem speciel nem tetszett a versmondása, de maga az esemény, a kör lenyűgözött.

 

2009. dec. 9., szerda

» Kurva fontosak vagyunk - avagy USA vs. ORTT

2009. dec. 9. 23:49 | írta: rás | média | politika | 24 komment

Valószínűleg utoljára Kossuth Lajos tudott ilyen együttérzést ébreszteni a magyarok iránt, mint most a Sláger rádió (és amerikai tulajdonosa) sanyarú sorsa. Az amerikai Képviselőház 377 igen szavazattal 74 ellenében fogadta el azt a határozatot, amely elítéli az ORTT döntését a kereskedelmi rádiófekvenciákról, és figyelmezteti Magyarországot a jogállamiság elveire, a vállalkozások (köztük a külföldi tőkebefektetések) tisztességes kezelésének fontosságára - ja, és a sajtószabadságra. A számok is lényegesek! Kiderül ugyanis, hogy nem  csak néhány unatkozó képviselő volt jelen.

Nem igen szoktam Amerika-ellenes, hazafiúi érzelmektől duzzadó bejegyzéseket írni. Most is inkább röhögni kéne.

Tévedés ne essék: az ORTT mocskos döntést hozott. Nem azért, mert eltűnt a Danubius meg a Sláger rádió, amelyeket én soha nem hallgattam. (Szegény, valaha szebb napokat látott Boros Lajos!) Azért mocskos a döntés, mert a Fidesz és az MSZP nem is titkolt alkuja révén, pökhendi pimaszsággal dobták elénk. Elénk, állampolgárok - rádióhallgatók és műsorkészítők és rádiótulajdonosok és bármiféle jogrendben még (ostobán) hívők - elé. De ezt Majtényi László már több ízben elmesélte, akit érdekel, már elolvasta, meghallgatta, megértette.

Na de hogy az amerikai Kongresszus - Afganisztán és az egészségügyi reform között - ezzel foglalkozzon! Nem kisebb képmutatás az ORTT-énél. A Sláger-tulajdonos Emmis indianai cég, Indiana egyik képviselője terjesztette be a határozati javaslatot, s kellő lobbierőt biztosított neki, hogy ennél azért fontosabb kérdésekben - mondjuk, hogy kap-e állami megrendelést egy kaliforniai cég - másoknak szükségük van az ő szavazatára.

Pitiáner ügy, tulajdonképpen. De engem az is fel szokott háborítani, amikor - például a hazugságokon alapuló háborúival vagy éppen Guantanamóval  a háta mögött - az USA külügyminisztériuma jogot formál arra, hogy évente bizonyítványt osszon a világ államainak demokráciateljesítményükről.

A szabad sajtóról és a vállalkozás szabadságáról meg még annyit, hogy annak idején, a kereskedelmi tévék indulásakor többek között a jelenlegi amerikai alelnök, Joe Biden lobbizott azért, hogy a volt budapesti amerikai nagykövet, Marc Palmer (beceneve a rendszerváltás idején: prokonzul) által gründolt tévétársaság (Irisz tévé néven pályázott) is koncessziót kapjon. Nem nyert, pedig az övé volt a legjobb ajánlat, amit évekkel később egy (magyar) legfelső bírósági határozat is elismert; kitörölhették vele...

Merthogy Magyarországon tényleg korrupció van (volt is mindig), anyagi és politikai korrupció, csak sokkal primitívebb, pitiánerebb, mint a világ régi, nagy demokráciáiban. És ebből a  szempontból a leglényegesebb különbség, hogy mi kicsik vagyunk, ők meg nagyok.

Talpra magyar! (Jó, csak hülyéskedek.)