2010. febr. 2., kedd

Baromira nem értek egyet - de gyönyörű. Vannak ilyen dolgok. Szégyellem magam.

(A szélsőbalosoknál bóklásztam, az ő rádiójukon találtam a Velvet Underground-felvételt, de nekem Lou Reed arca is kellett. Jellemző. Rájuk is, rám is.)

Tényleg semmi okom nem volt ezt most iderakni (hát nem elég ok, hogy valami szép?), de ha már így alakult, akkor reciklálom egy több mint egyéves bejegyzésemet.

Főoldalra ajánlom!

2009. nov. 17., kedd

» Cseh Tamás - József Attila

2009. nov. 17. 10:25 | írta: rás | hangulat | 3 komment

hphp blogján találtam az imént, s szebb lett tőle a napom (köszönöm) - ha könnyebb nem is. (Cs. T. szemét is nézzétek közben.)

Főoldalra ajánlom!

2009. jún. 30., kedd

» Búcsú

Érzelgésre, nosztalgiára hajlamos ember vagyok, és ritkán járok moziba. Hogy a kettőnek mi köze egymáshoz? Tegnap este a Bem moziban voltam. (Szász János Witman fiúk c. filmjét láttam, nem szerettem, de ez most nem érdekes.)

A Margit körúti kis mozinak – és fiatalok körében népszerű kávézójának (sörözőjének) – a tegnapi volt az utolsó előtti napja, bezárják, mert „Budapest nem tud eltartani ennyi art mozit”, nyilatkozta az illetékes. A Bem üzemeltetője búcsúnapokat szervezett, a filmek után a rendezők beszélgettek a nézőkkel; a mozi kapuján, az előtér oszlopain, a vendégkönyvben és a mozi honlapján sorjáznak a Bem bezárása ellen tiltakozó vagy azt legalábbis fájlaló bejegyzések.

Mint mondtam, ritkán járok moziba, most is elsősorban gyerek- és ifjúkorom egy darabját temetni mentem. 50-es, 60-as évek, valaha az első sorokba 2 Ft volt a jegy, és hátul is csak 4 Ft; emlékszem, hogy itt láttam a Mágnás Miskát meg a Rákóczi hadnagyát. És még sok mindent, bizonyára. Igazából nem szerettem a hajdani Bemet, mert kicsi volt, meleg, büdös, szegényes. Az igazi mozi a Május 1 volt! Ma – és a háború előtt – Átrium. Ugyancsak a Mártírok útján (Margit körút), de egy villamosmegállóval feljebb, a Moszkva tér felé. Tágas, tükörmozaikkal díszített, art deco csarnok, nagy vetítővászon, előtte színpad, ahol gyerekkoromban a vasárnap délelőtti matinékon a film (Állami Áruház) előtt esztrádműsor is volt (Kazal László, Rodolfó). És persze a Május 1-ben tartották a Rákóczi Gimnázium néhány nagy ünnepségét is; egyre emlékszem, egy november 7-iki megemlékezésre, ahol a beszédek, szavalatok után Tarkovszkij gyönyörű filmjét, az Iván gyermekkorát vetítették; a kötelező, szovjet filmnek "kijáró" zajongással, röhögéssel utasítottuk el.

Május 1/Átrium már legalább egy évtizede nincs, áldozatul esett a Mammut (további egy villamosmegálló) multiplexeinek. Be kell vallanom, évi 5-6 mozilátogatásom felét én is ott abszolválom, mert kényelmes, közel van, bár nem szeretem, utálom a popcornos-colás plázafílinget. (Meg hát ritkán adnak ott engem érdeklő filmet.)

Búcsú. Tavaly egy színháztól, illetve társulattól búcsúztam: a Krétakörtől. Alapítója, Schilling Árpád megunta nagyszerű játékszerét, s eldobta. Előtte a Merlinben sorozatban adták legsikeresebb darabjaikat, két nap alatt hármat néztünk meg közülük. Szinte minden előadást láttunk már korábban is, volt, amit kétszer is. A könyvespolcomon most itt van annak a hegedűnek az álltartója, amelyet a Siráj végén Nagy Zsolt összetaposott.

Búcsú… Utálok búcsúzni, ragaszkodom a megszokott, megszeretett dolgokhoz.

És emberekhez.

Főoldalra ajánlom!

2009. ápr. 13., hétfő

» Feltámadás

"Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút - a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. Melegen sütött a nap, megéledő fű sarjadt, zöldellt mindenütt, ahol csak ki nem pusztították, nemcsak a bulvárok gyepágyaiban, hanem a kövezet lapjai között is; nyírfa, topolya, fagyal bontogatta ragacsos, illatozó levélkéit, a hárs rügyei pattanásig duzzadtak; csóka, veréb, galamb már tavaszi örömmel rakta fészkét, és a napmelengette falaknál döngtek a legyek. Örvendeztek a növények, a madarak, a rovarok és a gyermekek. De az emberek - a nagy, felnőtt emberek - most is éppen úgy csalták és gyötörték egymást, mint máskor. Az emberek úgy vélték, hogy nem ez a tavaszi reggel fontos és szent, nem isten világának a szépsége, mely minden élőlény gyönyörűségére adatott - nem ez a békére, egyetértésre, szeretetre indító szépség, hanem fontos és szent az, amit ők, az emberek, maguk találtak ki, hogy egymáson uralkodjanak." (Lev Tolsztoj: Feltámadás)

Igen, Tolsztojnál az ember csúfítja el a világot, a vágyaival, ösztöneivel - pedig milyen egyszerű: el kell fogadnod Istent (vagy a vele egylényegű természetet), hinned kell, szeretned, és akkor minden rendben lesz, helyreáll a harmónia a világban és benned is. Szép.

Ezért szeretem jobban Dosztojevszkijt; nála meg kell küzdeni a hitért, meg kell szenvedni a szeretet (szeretés és szeretve levés) képességéért.

Főoldalra ajánlom!

2009. febr. 25., szerda

» 2009. február: 2009. febr. 25. 20:50 | írta: rás | hangulat | Radnóti | Vajda Lajos | w m | még nincsenek kommentek; (Komment w.m. tegnapi bejegyzésére)

Radnóti Miklós:

SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

1944. április 30.

Vajda Lajos: Barátok

(A Vajda-kiállítás egyébként vasárnapig látható a Várban, a Nemzeti Galériában)

Főoldalra ajánlom!

2009. febr. 19., csütörtök

» 2009. február 19.

Nincs ihletem, indíttatásom "komolyabb" bejegyzést írni, de mégiscsak tartozom annak a napi 80-100 látogatónak, aki valamiért a blogomra kattint.

Hiú állat vagyok (én is), így a számítógépes reggelt a statisztika megtekintésével kezdem. (Tudom, megbízhatatlan, meg nem jelent semmit - de mégis.) Ennek talán legérdekesebb rovata a "kereső kifejezések". Egyes bloggerek nagy élvezettel idézik a hozzájuk vezető obszcén kifejezéseket, általában nem is értik a dolgot. Én egyszer betettem egy rövid részletet József Attila Szabad ötleteiből, így aztán hozzám is jutnak el "baszás" kulcsszóval. A listavezető azonban a "krisztusi kor" - és ettől egy kicsit mindig melegséget érzek a szívemben. A kifejezés önmagában is szép, de ráadásul ez a bejegyzésem egy nagyon fontos (el nem múló) barátság ~~emléke~~ bizonyítéka. És ezzel el is érkeztem - közhelyes - mondanivalómhoz: soha nem hittem volna, hogy virtuális ismeretségek ennyire valósak lehetnek. Barátaim lettek, vannak a blogvilágból; fontos lett számomra, hogy tudjam, ma éppen mi foglalkoztatja őket, milyen a hangulatuk, mit gondolnak arról a dologról, ami engem is foglalkoztat. Öröm hasonló érdeklődésű, gondolkodású emberekre találni, érdekes, izgalmas másként gondolkodókkal vitázni. (Figyelem! Gondolkodókat írtam, nem fröcsögőket.)

Tudom: pótszer, nem helyettesíti a borozgatva/sörözgetve átdumált estéket - de mit tegyek, ha azok (szinte teljesen) megszűntek.

Ma este rátok/veletek iszom majd egy pohár whiskyt.

***

Február 19. a történelemben:

1674-ben ezen a napon írták alá a harmadik angol-holland háborúnak véget vető wetsminsteri békét. Ennek keretében a hollandok (a többi között) átadták New Amsterdam városát az angoloknak. Ebből lett New York. Már megvan a repülőjegyem május 3-ára, csak azt nem tudom, hol fogunk lakni.

1878-ban ezen a napon jegyezték be Edison találmányát, a fonográfot. A lemezjátszó az egyik nagyon fontos tárgy az életemben. (Ide akartam rakni a Fonográf együttes erről - is - szóló dalát, de nem találtam letölthető zenét, csak a szöveget.)

1942-ben kb. 250 japán repülőgép bombázta az ausztráliai Darwin városát. (A világ vége se biztonságos hely.) 1945-ben viszont ezen a napon 30 ezer amerikai tengerészgyalogos szállt partra Iwo Jimán.

1984. február 19-én mutatták be az EastEnders angol szappanopera első epizódját. (Nem nézek szappanoperát.)

2008 - Fidel Castro ma egy éve mondott le hivatalosan Kuba elnöki posztjáról. (Másnap - még A vajszínű árnyalat blog vendégeként - megismételtem 2006. augusztus 2-i Cuba sí, yankee no c., vitatott - de meggyőződéssel vallott - politikai nézeteimről árulkodó bejegyzésemet. Ez most - némi nehézséggel - ezen a linken található meg.)

Főoldalra ajánlom!

2009. febr. 3., kedd

» Újra itthon

Mottó:

A vakondgyerek kérdezi:

- Mondd, mama, igaz, hogy a föld fölül színes, hogy zöld növények meg mindenféle színes virágok vannak rajta?

- Igaz, kisfiam.

- És igaz, hogy fönt világos van? És meleg?

- Igaz, kisfiam.

- De mama, akkor mi miért élünk itt lenn, a sötétben, a hidegben?

- Mert ez a mi hazánk.

A barátaimnál voltam: egy hét a pálmás, napsütötte, mindig mosolygós Tenerifén (nem dicsekszem és nem mentegetőzöm); 25-30 éves, a turizmusban és az informatikában (keményen) dolgozó, évek óta ott élő, magyar srácok és lányok; úszás a (kb. 20 fokos) tengerben, napozás a homokban; tapas bár, étlap nincs, a tulaj odaül és megbeszéli veled, hogy mit szeretnél - mindent...

Tenerife előtt és után másfél-másfél nap a hideg, szeles, de elegáns, a Monarchia méltóságát őrző, sznobizmusomat mindig legyezgető Bécsben; ugyancsak barátoknál, 60-as pedagógus-gyógyszervegyész, osztrák-magyar házaspár; Braque-kiállítás, Manon Lescaut az Operában (4. emelet, állóhely), Wiener Melange és Sacher torta a Sacherban...

Tenerifén és Bécsben (mint Berlinben, Párizsban, Londonban stb.) magától értetődő természetességgel színes a világ: nem a pálmákra vagy a kirakatokra gondolok, hanem az emberekre, a sokféle etnikum, kultúra, szokásvilág együttélésére, keveredésére.

12 nap gondtalanság, nem érdekel, hogy mi van otthon, a strandon és a repülőn Updike-ot (még élt, amikor a Párokat becsomagoltam), Ph. Rothot meg a Baloldali radikalizmusok a 20. században c. könyvet olvasom; nem hallgatok rádiót, egyszer nézek tévéhíradót (SkyNews). Én, aki 6 éves korom óta naponta olvasok újságot, aki tizenéves korában ki nem hagyott volna egyetlen híradást sem, akinek a hírek, a politika volt a világa évtizedeken át, munkaként és hobbyként...

Második napja pótolok - olvasom az elmúlt napok újságjait. Undorodom. Akklimatizálódom.

Két kiemelkedő olvasmányélményem azért van:

Mesterszakács blogbejegyzése (Appetite for distraction) és

Szalai Erzsébet cikke (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar liberalizmus)

Főoldalra ajánlom!

2008. dec. 4., csütörtök

» Hamvadó cigarettavég

Egy tegnapi szar irodalmi est inspirálta a következő bejegyzést. Vacilláltam, hogy Ady időszerűségéről és az előadóművészet problémáiról írjak-e, végül a könnyebb, látványosabb (szagosabb [bár a szarnak is erős illata van]) megoldást választottam.

A Nemzeti Színházban a Nyugat centenáriuma alkalmából Alföldi Róbert rendezésében mutattak be egy összeállítást Ady és Babits verseiből és publicisztikájából. Elviselhetetlen volt - az esztétikai szempontok mellett azért, mert a szűk térben (Gobbi Hilda terem, a nézők körbeülik a színészeket, én az első sorban) szinte folyamatosan cigarettáztak a színészek, nyilván a nagyobb művészi hatás kedvéért. Egyikük kb. 1, a másik 2 méterre volt tőlem, további ketten kicsit távolabb. Nem bírom a cigarettafüstöt, egyébként is hogy jönnek hozzá, amikor arról van szó, hogy Európa- és Amerika-szerte szinte minden nyilvános helyről száműzni akarják a dohányzást! Találtam egy papírdarabot a zsebemben, azzal próbáltam legyezgetni magam (remélem, látszik majd a tévéfelvételen), és már ott tartottam, hogy demonstratívan fölállok és kimegyek - egy ilyen helyzetben minden gesztus demonstratív -, amikor szerencsére kitört a szünet (abbahagyták Ady vegzálását), mi pedig elmentünk, lemondva arról, hogy megtudjuk, mit csinálnak Babitscsal.

Szóval: cigaretta. Az első cigim Kossuth volt; kb. két és fél éves koromban - ettem... Egy vasárnap délután a szüleim arra ébredtek a szunyából, hogy a fiuk (én) üvöltve hány. Mint kiderült, kinyúltam a rácsos gyermekágyból, elértem az apám éjjeli szekrényén álló cigarettát, és - ahogy tőle láttam, a számba vettem.

A következő élményem tízéves koromból, 1956-57 teléről származik: a II. kerületi pártházat őrző szovjet katonáktól kaptunk - ott szánkózó fiúk - cigarettát, azt hiszem egyet slukkoltam belőle.

Pár év múlva anyám Mátra típusú (rövid, női) cigijét dézsmáltam - emlékeim szerint nem azért, mert ízlett, hanem mert már nagyon szerettem volna nagyfiú lenni. (A szüleim közben elváltak, a mostohaapám nem cigizett, aztán apám 48 évesen - amikor én 16 voltam - belehalt harmadik szívtrombózisába, az orvosok szerint nem függetlenül az intenzív dohányzástól. Na meg a világháborútól, a munkaszolgálattól, a kommunistaságától, a válásától stb.. De ez egy másik történet.)

18 évesen kezdtem el rendszeresen cigarettázni. A Fecske, az első magyar füstszűrős cigaretta lett szenvedélyem első tárgya. Volt aztán egy Savariás korszakom - ez egy erősen illatosított és később állítólag kábító (mérgező?) hatása miatt a forgalomból kivont termék volt -, hamar átszoktam róla a Symphoniára. A „mezitlábas" vagyis füstszűrő nélküli Symphoniára. Ez lett aztán az igazi kedvencem, és csak szükségből, egészségi okokból (=gyávaságból) tértem át később a füstszűrős Symphoniára. Kb. napi egy doboz volt az átlagfogyasztásom. Buliban, vizsgaidőszakban több.

Hosszú évekig rituálisan hozzátartozott a munkához. Hírszerkesztőként dolgoztam, akkoriban telexgépen jöttek a hírek az MTI-től. A munkafolyamat úgy nézett ki, hogy ha találtam egy MTI-anyagot, amiből hírt kellett csinálni, akkor az 1-3 oldalas jelentésben aláhúzogattam azt az 5-10 sort, amit fel akartam használni, telefonon behívtam a gépírónőt, megvártam míg kegyeskedik bejönni (pedagógiai célzattal mindig várakoztatott egy kicsit), kínos precizitással rendet csinál az asztalán, esetleg b*tat egy kicsit, amiért zaklatom, aztán ráhelyezi kezeit az írógépre, én rágyújtok, és elkezdek diktálni.

33 évesen szoktam le. Voltak korábbi kísérleteim is, a legtovább fél évig bírtam ki, de aztán egy szerelmi bánat miatt rágyújtottam egyre... aztán a többire. A végleges leszokás úgy történt, hogy egy éjszaka arra ébredtem, valaki ül a mellemen és meg fogok halni. Megijedtem - nemcsak apám emléke miatt, hanem hipochonder is vagyok -, és megfogadtam, hogy ha megérem a reggelt, abbahagyom a dohányzást. Megértem. Abbahagytam. Amikor még egy hét múlva is éreztem a szorítást a mellkasomban, elmentem az orvostudományhoz. Megállapították, hogy a szívemnek semmi baja, viszont részint neuropata vagyok, részint meszesedik a nyakam, és annak a kisugárzása érződik a mellkasban. Megnyugodva léptem ki a Péterfy Sándor utcai rendelő kapuján, a zakóm zsebéből előhúztam egy szál cigarettát, rágyújtottam - és nem ízlett. Akkor jó - gondoltam -, eltapostam, azzal, hogy akkor én most le vagyok szokva. Aztán nehéz idők jöttek: munkához, kaja után, kávéhoz, nagy baráti beszélgetésekhez, intenzív lelkiélethez pokolian tudott hiányozni. De nem szoktam vissza.

A feleségem cigarettázik. Igyekszem pokollá tenni az életét. Csak a konyhában, nyitott ablaknál dohányozhat, és soha nem mulasztom el megjegyezni, hogy bűzlik a cigitől. Érdekes, az ő cigarettafüstje sokkal jobban irritál, mint mondjuk, valamely vendégünké (akinek persze szintén csak kint lehet).

Különösebben soha nem vonzottak a flancos cigaretták, tudtam, hogy tartósan úgyse telne rá, meg aztán amikor még szenvedélyes dohányos voltam, elég kicsi volt a hazai választék. Volt azért egy kedvencem, a Peer; szerintem leginkább az elegáns doboza tetszett. A mostohaapám anyjától évekig kaptam a születésnapomra egy dobozzal. Már rég leszoktam, amikor egyszer egy barátom Peerre gyújtott rá; kértem egy slukkot. Finom volt.

Főoldalra ajánlom!

2008. nov. 28., péntek

» Otis Redding: 2008. nov. 28. 15:35 | írta: rás | hangulat | még nincsenek kommentek; Éppen ezt hallgatom- legyen jó nektek is!

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 31., péntek

» A felelősségről

„Vétkesek közt cinkos, aki néma."

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelybe gyerekkorától beleverték a másokért - a világért - való felelősség babitsi mondatát. Érdekes kiindulópont: vétkesek (bűnösök) vesznek körül, és nekem Isten vagy a közösség által rám rótt, megkérdőjelezhetetlen feladatom, hogy szóljak, az igazságot hirdessem.

„Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze..."

„...Mi közöm nékem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én." - mondja az Egek urától, a feladattól és a felelősségtől menekülő Jónás. Aki aztán kénytelen-kelletlen mégiscsak elmegy Ninivébe, ahol csúfos kudarcot vall, kiröhögik.

„És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében."

Akit a végkifejlet is érdekel, olvassa el (például itt)

A Jónás könyve később - és önként! - lett kedvencem. Először, azt hiszem, a rádióban hallottam, Gáti József feledhetetlen, rekedtes baritonján; ma is megszólal bennem, ha olvasom a verset. Aztán huszonéves korom valamelyik szilveszteri házibuliján szarul éreztem magam: egyedül. Leemeltem a házigazda könyvespolcáról (nem tudom, miért) egy Babits-kötetet és akkor először elolvastam. És éjfélkor felolvastam a többieknek. Egy év múlva is. Újabb egy év múlva már nem velük szilvesztereztem, a felolvasás elmaradt, de sokáig megmaradt a rítus: szilveszterkor vagy az év első napján elolvastam a Jónás könyvét.

Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter írja 1978-ban megjelent és bestsellerré vált A járatlan út c. könyvében:

"Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz?

Sohasem szabad valótlant állítani.
Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.
Fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye.
Az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot.
Más szükségleteinek felismerése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt.
Más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrangú annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik."

Ha jól értelmezem a fentieket, a szeretet kényszeríthet rá, hogy magamba fojtsam a véleményemet. De ha valakit szeretek, az azt jelenti, hogy feltétlen bizalommal vagyok iránta, tehát tudnia kell, mit gondolok. Érdekes dilemma.

Pécsi Sándor mint Luka "Szatyin:...Mi az igazság? Az ember - az az igazság. És ezt az öreg tudta... Ti nem tudjátok. Ti buták vagytok, mint a tök... Én megértem az öreget... Igenis! Hazudott... mert sajnált benneteket, hogy az ördög vinne el, ahányan csak vagytok. Vannak emberek, akik hazudnak - mert megszánják a felebarátjukat... Én tudom! Én olvastam ezt! Gyönyörűen, lelkesen, lelkesítően hazudnak! Van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság... A hazugság igazolja azt a súlyt, amely eltörte a munkás kezét, és a hazugság még az éhenhalókat is vádolni tudja... Én ismerem a hazugságot! Aki lélekben gyönge... és aki idegen nedvekből él - annak kell a hazugság... Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik, de aki a maga lábán áll... aki független és aki nem idegen kenyeret zabál, minek annak a hazugság? A hazugság a rabok és az urak vallása... Az igazság a szabad ember istene!..."(Gorkij: Éjjeli menedékhely)

Összeomlott körülöttem egy világ, amelyben már sokkal korábban megingott (elveszett? nem biztos) a hitem. Isteni bizonyosságom sosem volt, a világi (ideológiai, politikai) elmúlt, régen megtanultam: csak saját normáimnak hihetek, azokhoz kell tartani magamat. Veszélyes dolog az a hit - önhit, bizonyosság -, hogy a világgal szemben én képviselem "az" igazságot. (Meg a sógorom, ahogy a vicc* mondja.) Mégis: bár vallom Brecht igazságát is - „Előbb a has jön, aztán a morál" (Koldusopera) - Kantét mormolgatom:

"Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem."

---

*A szocializmus kori vicc: A rendőrségnél felvételiztetnek, egy százados vizsgáztatja a jelentkezőt:

- Ki írta A tőkét?

Ebben a pillanatban bejön a szobába egy őrmester:

- Szá's e'tás! Hivatja az őrnagy e'tás.

- Rendben, Molnár, akkor folytassa! Az volt a kérdés, hogy ki írta A tőkét.

Tizenöt perc múlva, amikor a százados visszajön, a jelentkezőt véresen, dagadtra verve találja a földön, a mellette álló őrmester jelent:

- Szá's e'tás, jelentem, bevallotta: A tőkét ő írta, a sógorával.

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 30., csütörtök

» Alkalmi vers

József Attila:

Alkalmi vers a szocializmus állásáról

Ignotusnak

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellő faleveleken.

Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 6., hétfő

» In my Life

Beleborzongtam, amikor az előbb a rádióban hallottam. Szerintem van néhány olvasóm, aki szeretni fogja. Nekik, szeretettel. (A behunyt szemmel hallgatást javaslom.)

Főoldalra ajánlom!

2008. aug. 26., kedd

» Take a Walk on the Wild Side

És mert még mindig olyanom van:

Lou Reed

Itt a szöveg, a New York-i szleng magyarázatával meg az Andy Warhol-szálakkal.

Későn érő (késéssel művelődő) típus vagyok: az 1972-es dal hozzám egy nagyon erős 1989-es filmmel érkezett meg: Potyautasok (Ráadásul nem is ez jutott eszembe, hanem - nyilván a lengyel helyszín miatt - a nagyszerű, korai Polanski: az 1961-es(!) Kés a vízben.

Vissza Lou Reedhez: az ő kedvéért mentem ki először a Szigetre 2000-ben. (El nem múló hála K.A-nak.) Fura volt - nem Lou Reed, ő Lou Reed volt -, hanem a Sziget: eltekintve ettől a koncerttől, ahol azért bőven voltak az én évjáratomból, délután két-két és félszeresét képeztem az átlagéletkornak. Mégis jó volt. És nagyon irígy lettem, hogy nekem ez annak idején nem volt. Valami hasonló érzés volt, mint amikor - ugyancsak jókora késéssel - Kerouacot olvastam.

Újabb személyes szál: Tódor, a budapesti underground művészvilág fantasztikus alakja, szervezője. Aki vagy 10 éve Balatonszabadinál ráfeküdt a vonatsínekre. Akinek nagy álma volt, hogy elhozza Budapestre, az általa kitalált Nap-Nap Fesztiválra Lou Reedet.

És Tódor unokaöccse, akit négy éve egy részeg állat a járdára felfutva halálra gázolt.

Pedig olyan boldogan kezdtem el ezt a bejegyzést...

Főoldalra ajánlom!

2008. aug. 25., hétfő

» Hallelujah

Bár azt mondom a profilomban, hogy én nem zenélek, de most úri kedvem így tartja.

Jeff Buckley énekli Leonard Cohen dalát - gyönyörűen.

Leonard Cohen (Ez egy gagyibb verzió - különösen a videó, de ami nekem tetszik, azt vagy nem találtam, vagy nem tudtam le- és feltölteni, mert technikai analfabéta vagyok.)

Főoldalra ajánlom!

rásblog

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archivum

Linkek

Legtöbb komment

2010. febr. 2., kedd

2009. nov. 17., kedd

2009. jún. 30., kedd

2009. ápr. 13., hétfő

2009. febr. 25., szerda

2009. febr. 19., csütörtök

2009. febr. 3., kedd

2008. dec. 4., csütörtök

2008. nov. 28., péntek

2008. okt. 31., péntek

2008. okt. 30., csütörtök

2008. okt. 6., hétfő

2008. aug. 26., kedd

2008. aug. 25., hétfő