2010. febr. 16., kedd

A regény egyik fővonulata a felvilágosodást, a rációt, a liberalizmust, a szabadságot képviselő "carbonaro" Settembrini, illetve az irracionalitás, a hol a középkori keresztény inkvizíció, hol a modern totalitárius ideológiák megtestesítőjeként fellépő (annak beállított?), zsidó-jezsuita Naphta "csatája Hans Castorp lelkéért". Nem mellékesen: irodalomtörténeti közfelfogás, hogy Mann Lukács Györgyről mintázta a különösen előnytelen külsejű Naphtát. Az már más kérdés, hogy Naphta nézetei között megtalálhatók Thomas Mann egy évtizeddel korábbi (például az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben kifejtett) gondolatai is. De hát végül is az is irodalomtörténeti közhely, hogy Thomas Mann egyik legfőbb jellemzője az irónia. Az alábbiakban Naphta néhány mondata. (A franc se tudja, miért épp ezeket tartom fontosnak.)

"Igaz az, ami az embernek üdvös. Az emberben összefoglaltatik a természet, a természetben csak ő van teremtve, az egész természet pedig az ő számára van teremtve. Az ember a dolgok mértéke, üdvössége az igazság kritériuma. Az olyan elméleti megismerés, amely gyakorlatilag nem vonatkozik az üdvösség eszméjére, annyira érdektelen, hogy minden igazságértéke tagadandó, és eltiltása tanácsos. A keresztény századok teljesen egyetértettek abban, hogy a természettudományok emberi szempontból mennyire jelentéktelenek. Lactantius, akit Nagy Konstantinus fia nevelőjéül választott, egyenesen felveti a kérdést, milyen boldogságot nyer vele, ha tudja, hol ered a Nílus, vagy mit fecsegnek az égről a fizikusok. (...) Biztosíthatom afelől, az emberiség a legjobb úton van, hogy visszatérjen ehhez a nézőponthoz, és belássa, nem feladata az igazi tudománynak, hogy áldatlan ismeretek felé fusson, hanem az a feladata, hogy az ártalmasat vagy akár csak eszmeileg jelentéktelent elvileg kiirtsa, egy szóval kifejezve: ösztönt, mértéket, válogatást érvényesítsen. Gyerekes nézet azt hinni, hogy az egyház a sötétséget védelmezte a világosság ellen. Háromszorosan helyesen tette, hogy büntetendőnek nyilvánította a dolgok ismeretére vonatkozó 'elfogulatlan' törekvést, vagyis az olyan törekvést, mely nincs tekintettel a szellemire, az üdvösség elérésére; ami az embert sötétségbe vezette, és egyre mélyebben viszi a sötétségbe, az épp ellenkezőleg, az 'elfogulatlan', a filozofikus természettudomány."

"(A) reneszánsz hozta világra mindazt, amit általában liberalizmusnak, individualizmusnak, polgári humanizmusnak neveznek, (... de) ezek az eszmények halottak, vagy legalábbis halódnak, s a lábak, amelyek végleg eltapossák őket, már a küszöbön állnak. Ha nem csalódom, maga forradalmárnak nevezi magát. De ha azt hiszi, hogy az eljövendő forradalmak eredménye szabadság lesz, erősen téved. A szabadság elve az utóbbi öt évszázadban beteljesült, és túlélte magát. Az a pedagógia, amely ma is még a felvilágosodás leányának tudja magát, és a bírálatban, az én felszabadításában és ápolásában, az abszolút körülhatárolt életformák feloldásában látja művelő és nevelő eszközeit... az ilyen pedagógia hozhat ugyan még átmeneti rétori sikereket, de a hozzáértő szemében kétség sem férhet elmaradottságához. Minden valóban nevelő célú testület elejétől fogva tudta, hogy valójában mindenkor és minden pedagógiában miről van szó: az abszolút érvényű parancsról, a vas szilárdságú kötöttségről, fegyelemről, áldozatról, az én megtagadásáról, az egyéniség erőszakos elfojtásáról. Végül: szeretetlenül félreérti a fiatalságot, aki azt hiszi, hogy a szabadságban leli kedvét. Legnagyobb öröme az engedelmesség."

"Az első lépés az igazi szabadság és humanizmus felé az lenne, hogy megszabaduljunk a 'reakció' fogalmától való fogvacogó félelemtől."

***

József Attila: Én nem tudom...

Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?

Főoldalra ajánlom!

2010. febr. 11., csütörtök

» Bekezdések A varázshegyből II.

Ez most igazából egy kb. 15 oldalas "bekezdés" lenne az életről, az anyagról az atomtól a kozmoszig, a szervetlentől a legmagasabb rendű élő szervezetig, elmélkedés a kor - az 1920-as évek eleje - vonatkozó tudományos ismereteinek, hipotéziseinek összefoglalásával, mert pokrócokba burkolva, az erkélyen levegőzve Hans Castorp éppen anatómiai, fiziológiai, élettani könyveket olvas. Lenyűgöző fejtegetések, asszociációk - néha talán locsogás is -, egy humán értelmiségi filozofikus rácsodálkozása a biológia és az atomfizika által frissen feltárt világra. És kimondatlanul is ott lebeg a kérdés: van-e okság vagy célszerűség ebben a teremtődésben. Lusta (és kíméletes) vagyok ahhoz, hogy beírjam mind a 15 oldalt; néhány kiragadott mondat - és aztán most is egy (szinte banális) asszociáció.

"Mi az élet? Ne m tudja senki. Senki sem ismeri a természetnek azt a pontját, ahol fakad, ahol kigyúl. Attól a ponttól kezdve már semmi sincs átmenet nélkül vagy csak félig-meddig is összefüggéstelenül az élet birodalmában; de az élet maga átmenet nélkül jelenik meg. (...)

Mi tehát az élet? Meleg; a formaőrző múlandóság termelte meleg, az anyag láza, amely tarthatatlanul bonyolult, tarthatatlanul művészi felépítésű fehérjemolekulák szakadatlan bomlásának és újraépülésének folyamatát kíséri. A voltaképp nemlétezhetőnek a léte, valaminek, ami csak a bomlás és megújulás e sokrétű és lázas folyamatában egyensúlyoz nagy nehezen, édes, fájdalmas nehézségek közepette a lét kardélé. Nem anyag, de nem is lélek, valami a kettő között, anyag-hordozta jelenség, mint szivárvány a vízesésen, mint a láng. De noha nem anyag, mégis gyönyörteljesen és undorítóan érzéki, az önérzékennyé, ingerérzékennyé vált anyag szemérmetlensége, a lét fajtalankodása. (...)

Hans Castorp megértette, hogy ez az élő test a maga titokzatos egyensúlyában, vérrel táplált, idegekkel, vivő- és ütőerekkel, hajszálerekkel átszőtt, nyirokkal átszivárgott tagjaival, zsíros velővel töltött csöves csontokból, csigolya- és gyökércsontokból álló belső állványzatával - amely csontok az eredeti támasztóanyagból, a kocsonyaszövetből mészsók és enyv hozzáadásával szilárdultak a test hordozóivá -, izületeinek tokjaival, síkosra kent odúival, szalagjaival meg porcogóival, kétszáznál több izmával, táplálkozás, lélegzés, ingerközlés és ingerközvetítés célját szolgáló központi szerveivel, védő burkaival, savós üregeivel, bő kiválasztású mirigyeivel, nyílásokkal, a külvilágba torkolló bonyolult belső felületének cső- és hasadékrendszerével - hogy ez az én magasrendű életegység, már igen távol került azoktól a végletesen egyszerű lényektől, amelyek testük egész felületével lélegeznek, táplálkoznak, sőt gondolkoznak; hanem ez az egység ilyen apró szervezetek miriádjaiból épült fel, amelyek mind egyetlenegyből erednek, újra meg újra fellépő osztódással szaporodtak, különféle szolgáltatásokra rendeződtek, elkülönültek, ezekhez alkalmazkodva átalakultak, és olyan formákat produkáltak, amilyeneket növekedésül feltételezett és létrehozott. (...)

...

A könyvek halomban feküdtek a lámpaasztalkán, egy a földön hevert a nyugágy mellett, az erkély gyékényén, az a kötet pedig, amelyben Hans Castorp utoljára búvárkodott, a gyomrát nyomta, és erősen megnehezítette lélegzését, de agykérge elmulasztott parancsot adni az illetékes izmoknak, hogy távolítsák el a könyvet. Hans Castorp végig elolvasta az oldalt, álla melléhez ért, pillája lecsukódott egyszerű kék szemén. maga előtt látta az élet képét, viruló tagjai arányos szerkezetét, a húsban kifejezett szépséget: kezét leoldotta tarkójáról, karja kitárult, belső felén, kivált a könyökizület finom bőre alatt, kéken rajzolódtak ki a véredények, a nagy vivőér két ága; és elmondhatatlan édesség áradt ezekből a karokból. Az élet képe Hans Castorp felé hajolt, hozzája, fölébe hajolt, Hans Castorp érezte testének illatát, érezte szíve csúcslökéseit. Sima forróság ölelte át nyakát, s míg gyönyörtől, borzadástól félig aléltan megérintette kezével az élet képének felsőkarját, ott, ahol a tricepset borító szemcsés bőr olyan kéjesen hűvös volt, már ajkán érezte csókja nedves szívását." (Szőllősy Klára ford.)

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szõve, bontva bogját -
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdõd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élõ állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

(József Attila: Óda - részlet)

Főoldalra ajánlom!

2010. febr. 9., kedd

» Bekezdések A varázshegyből I.

(Éppen újraolvasom, élvezkedek, és időnként - ha már nem bírom - megosztom az élvezetet másokkal.)

"Azt kérdezte az imént, mérnök úr, hogy zenekedvelőnek vallom-e magam? Nos, ha úgy mondja, hogy "kedvelő" (...), akkor valóban szerencsésen választotta meg a kifejezését, valóban van ebben a szóban valami gyengéd és könnyelmű árnyalat. Helyes, elismerem: kedvelője vagyok a zenének, ezzel azonban korántsem állítom, hogy különösebben tisztelném; ó, korántsem tisztelem úgy, mint ahogy tisztelem és szeretem a szót, a szellem hordozóját, a haladás eszközét, fénylő ekevasát... A muzsika... a muzsika magába foglal sokmindent, ami félig-meddig tagolatlan, ami kétes, felelőtlen, indifferens. Erre nyilván azt feleli, hogy hiszen a zene világos is lehet. Igen ám, de a természet is lehet világos, a csermely is lehet világos, tiszta, de mit használ ez nekünk? Ez nem az igazi világosság, ez a világosság ábrándos, semmitmondó és semmire sem kötelez, nem jár következményekkel, de annál veszélyesebb, mert arra csábít, hogy az ember megnyugodjék mellette... Ám öltse magára a muzsika a nemeslelkűség pózát. Helyes! Ezzel lángra lobbantja érzelmeinket. Igen ám, de nem érzelmeinket, hanem értelmünket kell lángra lobbantani! A zene látszólag maga a mozgás, és én mégis kvietizmussal vádolom. Hadd vigyem a végsőkig a dolgot: politikai szempontból idegenkedem a muzsikától."

És akkor az embernek eszébe jut a híres történet, amit Gorkij mesélt el. Egyszer Leninnel együtt hallgatták Beethoven Appassionata szonátáját. Lenint nagyon fellelkesítette a zene, monologizálni kezdett arról, hogyan hat rá a muzsika: "Nem szabad gyakran zenét hallgatnom, mert túl erősen hat az idegeimre. Kedves butaságokat szeretnék mondani, meg akarnám simogatni az emberek fejét, akik egy mocskos pokolban élve ilyen szépségek alkotására képesek. De ma senkinek nem simogathatod meg a fejét, mert a kezedbe harapnak. Ma le kell csapnunk ezekre a fejekre, irgalom nélkül, bár elvileg ellenzünk minden ember elleni erőszakot. Hm, hm. Pokolian nehéz feladat!"

Főoldalra ajánlom!

2010. febr. 8., hétfő

» Kyvagiokén

Máténak, születésnapjára

Kyvagiokén – vagyis: „Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést szürreálisan játékos, ironikus kisregényében Déry Tibor, és élettörténetének – meg a történelemnek – a mozaikjaiból rakja össze önmagát.

„Családi neved, a mindmáig ismeretlen eredetű, de dallamos Kyvagiokén kétféleképp értelmezhető, édes fiam – mondta az apa, és őszülő pofaszakállát simogatva, csiptetőjén át villogó tekintetet vetett a fiára, kinek kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben. – A Kyvagiokén értelmezhető duhaj, felkiáltójeles jelentésében, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia változó súlya határozza meg, melyik felé hajlasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni…”

Az ember számára, azt hiszem, két alapvető kérdés létezik: ki vagyok én, illetve mi az a világ, ami körülvesz – és persze a harmadik: mi a helyem ebben a világban?

Ulickaja regényét – Daniel Stein, tolmács – olvasva merült fel az identitás kérdése. A főhős litvániai lengyel zsidó, akiből – miután volt tolmácsa a Gestapónak, a szovjet-belarusz partizánoknak, valamint az NKVD-nek – katolikus szerzetes lesz Izraelben, ivritül prédikál arabokból, zsidókból, németekből, amerikaiakból, oroszokból álló egyházközösségének. Ki ő? Mi adja az identitását? Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, akik segítenek neki, akiken ő segít, akik szeretik, akiket szeret – mindazok együtt, akikhez élete során köze lett. Meg az a cél, eszme, hit, amit maga elé tűzött.

Nincs a regénynek egyetlen olyan szereplője sem, aki élete során ne esett volna át identitásváltáson – cserén, módosuláson, bővülésen –, ne váltott volna hazát, nemzetiséget, vallást, családot, nevet. Ezek az emberek nem gyenge, a napi kényszereknek, netán haszonnak engedő, gerinctelen figurák, hanem határozott karakterek. Mint amilyen az az asszony, aki lengyel zsidóból elvakult kommunista lesz, a szovjet munkatáborban is az marad, hogy aztán öregkorára – Izraelben – hívő katolikus legyen. Ulickaja szinte tobzódik az identitásproblémákban, még egy – a történet szempontjából teljesen lényegtelen, homoszexualitására ráébredő fiút is előkap.

„Hány olyan éjszakám volt, amikor álmatlanul vergődtem a szobámban, hogy végre választ kaphassak önmagamtól – ki vagyok, mit akarok? Különböző dolgok jutottak eszembe, például, hogy milyen elcsúszás van aközött, amit az ember önmagáról gondol, amit a környezete gondol róla, és ami az ember valójában… Milyen szép, amikor ez a három dimenzió többé-kevésbé egybeesik, és milyen kínzó a létezés az embernek, amikor ez az egybeesés nincs meg.”

Véletlenül ezen a héten a Kossuth rádió (nekem juszt se „mr1” – ez is identitáskérdés!) Tér – idő című műsorának az identitás volt a témája. Elmondták persze, hogy többféle – „körkörös”, „táguló” – identitásunk van családunk, lakóhelyünk, nemzetiségünk, állampolgárságunk, vallásunk, foglalkozásunk, társadalmi státuszunk stb. szerint. Szó volt az én-tudat kialakulásáról, hogy például az „én” csak 3 éves kor körül jelenik meg a gyerekek szótárában, vagy hogy a „birtoklás olyan élmény, ami megerősít abban, hogy vagyok”. De a legszebb mondat Pataki Ferenc szociálpszichológustól hangzott el: „Az ember olyan lény, aki társszerzője önmagának”. Vagyis nem tárgya, elszenvedője vagyok az identitásomnak, hanem alanya, alakítója – is.

Ki vagyok én? A múltam, az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, a származásom, a történeteim, a hiteim, a cselekedeteim…

Még egy mondat Ulickajától: „(T)ökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik.”

És persze:

Főoldalra ajánlom!

2010. febr. 5., péntek

» Tudás, dogma, kétségek - Ulickaját olvasok

2010. febr. 5. 18:39 | írta: rás | irodalom | még nincsenek kommentek

"(N)agyon nehéz eldönteni, mit lehet elmondani és mit kell magában tartani az embernek. Fiatalkoromban úgy véltem, hogy minden embernek tudnia kell mindent, és nekem mint lelkipásztornak kötelességem megosztani minden tudásomat. Az évek során rájöttem, hogy ez nincs így. Az embernek csak azt szabad tudnia, amit képes befogadni... (S)zörnyű dolog megzavarni az emberekben lévő állandóságot. Ha valaki megszokta, hogy bizonyos módon gondolkodik, akkor a megszokott gondolatmenettől való legkisebb eltérés is fájdalmat okozhat neki. Nem mindenki hajlandó elfogadni új eszméket, bővíteni, pontosítani a tudását. Egyáltalán - változni...

Tudod, Az, Akit a keresztény világ Jézus Krisztusként ismer, itt született, kétszáz kilométerre, Betlehem városában... Őt mi Megváltónkként, Mesterünkként és Isten Fiaként tiszteljük. És tiszteljük az Ő szent szüleit. De az "Isten" és a "szülni" szavak összekapcsolása, amiből Jézus édesanyjának, Mirjámnak a keleti kereszténységben oly elterjedt titulusa, az "Istentszülő" keletkezett, a zsidó nyelvben, a zsidó tudatban tökéletesen elképzelhetetlen... Az első keresztények szentségtörésnek tartották volna ezt a szót. A Szűzanya-kultusz nagyon késői dolog a kereszténységben, csak a hatodik században jelent meg...

Az a legenda, hogy Jézus Máriától és a Szentlélektől született, a hellén mitológia utórezgése. Annak pedig a hatalmas pogány vallás, a nagy orgia világa, a termékenység erőinek tisztelete, a földanya világa adja a talaját. Abban a népi tudatban láthatatlanul ott vannak a régmúlt istennői... A föld, a termékenység, a bőség kultusza. Minden alkalommal, amikor ezzel szembesülök, elfog a kétségbeesés..." (Daniel Stein, tolmács - Morcsányi Géza ford.)

Ulickaja regényének hőse, Daniel "testvér" lengyel zsidó, aki Izraelben vezet keresztény közösséget, életcéljának tekinti a keresztény egyházak, valamint zsidók és keresztények közös nyelvének "helyreállítását", élete tolmácsszolgálat németek, lengyelek, belaruszok, zsidók, arabok, élők és meghaltak között.

Fikciós dokumentumregény, mert Danielt valóságos személyről, Daniel Oswald Rufeisenről mintázta, ugyanakkor a könyv megszámlálhatatlanul sok szereplője, a "dokumentumok" (levelek, naplók, beszélgetések) - ha jól értem - az írói képzelet szülöttei. Furcsa olvasmány, hol lenyűgöz, hol idegesít - de mindig gondolkodásra késztet.

Főoldalra ajánlom!

2010. jan. 18., hétfő

» Idő - utazás, égi jel és Don Quijote

(Kiegészítés a tegnapi, az utazásról szóló "Szóudvar"-hoz)

Jel kommentben hívta fel a figyelmünket az alábbi hírre:

Csaknem kétszáz éves "időkapszula" került elő a földből egy madridi Cervantes-szobor közelében végzett talajmunka során.

A ládika a Don Quijote de la Mancha 1819-es kiadásának több példányát konzerválta.
A munkások egy belvárosi útépítésen dolgoztak a parlament közelében, amikor az 1834-ben készült Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője feliratú szobornál a földet megmozgatva rábukkantak a lepecsételt ólomládikára.
A tartóban nem csupán Cervantes (1547-1616) könyvének öt példányát helyezték el. Volt benne egy 1834-es újságba kötött naptár, több korabeli útikalauz, valamint egy életrajz egy spanyol gerilláról, aki Bonaparte Napóleon megszálló serege ellen küzdött. A korra jellemző tárgyak között volt továbbá II. Izabella spanyol királynő kislánykori képe és annak a gazdag polgárnak a portréja, aki a szoborállítást finanszírozta, valamint egy vászonba kötött kézirat és több apró szelence is, amelyet még nem nyitottak ki, nehogy megsérüljenek.
Az 1834-ben felállított emlékmű, amely alatt az alapozáskor helyezték el a jövőnek szóló üzenetet, az első olyan madridi köztéri szobor volt, amely nem a királyi család vagy a kormány egy tagját, avagy a hadsereg egy tábornokát örökítette meg.
A spanyol főváros most új időkapszulát kíván elhelyezni a lelet helyén: a jelenkori Madridról szóló anyagokat és a mai Cervantes-kultusszal kapcsolatos emlékeket.

(A hvg.hu által most közreadott hír egyébként egyhónapos, mint az a MadridMan blogból kiderül. Onnan vettem a szobor képét is.)

"Minekutána így minden előkészületet megtett, nem akarta halogatni szándéka megvalósítását; erre kiváltképpen az az elgondolás ösztönözte, hogy késedelme a világnak lenne kárára, hiszen ő a sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét, a visszaélések megszüntetését s a tartozások kiegyenlítését tűzte ki feladatául. Anélkül tehát, hogy szándékát bárkivel is közölte volna, s anélkül, hogy valaki észrevette volna: egy reggel, napfölkelte előtt (július havának egyik legforróbb napján), magára szedte minden fegyverzetét, s felvevén toldott-foldott sisakját, felült Rocinantéra, pajzsát karjára fűzte, dárdáját megragadta, s a baromfiudvar hátulsó ajtaján kirobogott a mezőre; a legeslegteljesebb örömmel és megelégedéssel látta, hogy mily könnyűszerrel tudta nyélbe ütni nemes szándékát."

Főoldalra ajánlom!

2010. jan. 17., vasárnap

» Szóudvar 8. – Utazás

utazás főnév, (tájszó, régies) útazás

Az utazik igével kifejezett cselekvés, az a tény, hogy vki (vmi) utazik. Belföldi, külföldi, föld v. világ körüli utazás; gyalog, hajón, kocsin, repülőgépen, vasúton való utazás; légi, sivatagi, szárazföldi, tengeri utazás; felfedező, üzleti utazás; kedvezményes utazás; utazás a Balaton körül; utazás a föld körül. „Hosszú utazás után ágyadban, ha behunyod a szemed, zakatolva futni kezdenek előtted hegyek és völgyek.” (Karinthy Frigyes) „Óh utazás, őrült szerelmem!” (Szabó Lőrinc)

Szóösszetétel(ek): 1. utazásszervező; 2. kéjutazás; körutazás; nászutazás.

(A magyar nyelv értelmező szótára, 1962)

Partir, c'est mourir un peu – ’Elutazni annyi, mint egy kicsit meghalni’. Nemzetközivé vált szállóige Edmond Haraucourt Rondel de l’adieu c. verse nyomán. http://fr.wikipedia.org/wiki/Edmond_Haraucourt#Rondel_de_l.27adieu

To travel hopefully is a better thing than to arrive – ‘Reményteljesen utazni jobb, mint megérkezni’. Angol szentencia R. L. Stevenson El Dorado című művéből.

Charles Baudelaire: Az utazás

Maxime du Camp-nak

A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

…

(Tóth Árpád ford.)

Ez a vers első része – a nyolcból; akit az egész érdekel, itt találja

Maxime Du Camp (1822-1894), akinek a Baudelaire-vers ajánlása szól, francia író és az első amatőr fotográfusok egyike volt. Szenvedélyes utazó volt, 1849-51-ben Gustav Flaubert társaságában járta be Európát és a Közel-Keletet. Irodalmi lapokat szerkesztett és 1860-ban önkéntes volt Garibaldi Szicíliát elfoglaló seregében.

„Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás meg fáradság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Épp ebben van az ereje.

Az élettől visz a halál felé. Emberek, állatok, városok, tárgyak, minden a képzelet szülötte itt. Regény ez, vagyis kitalált történet. Így mondja Littré, aki pedig nem téved soha.

Meg aztán, ami a lényeg: mindenki utazhat így, ha akar. Elég, ha lehunyja a szemét.

Ez van az élet másik oldalán” (L-F. Céline: Utazás az éjszaka mélyére)

Céline könyvéről egyébként már írtam néhány hónapja: itt

S persze, ha utazás, akkor az az én (bölcsész) nemzedékem számára Semprun, A nagy utazás.

„Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák. Minden erőmet megfeszítem, próbálom megszámolni a nappalokat, számolni az éjszakákat. Talán világosabban fogok látni. Négy nap, öt éjszaka. De úgy látszik, rosszul számoltam, vagy pedig vannak napok, amelyek éjszakává változtak. Túl sok éjszakám van: felesleges éjszakáim. Az bizonyos, hogy reggel kezdődött az utazás, igen, egy reggel..." (Réz Pál ford.)

Joseph Boyden: Három nap az út

„A matatoszovinban kellően forró a hőmérséklet. Amikor készen vagyunk, szorosan lezárom a ponyvaajtót. Tökéletesen sötét van.

– Örülök, hogy itt vagy velem – mondom, elég hangosan ahhoz, hogy meghallja, miközben vizet locsolok a kövekre. Nyomban felsisteregnek, izzanak, és a felcsapó gőz körülölel minket. – Szólj, ha túl meleg van, vagy ha nem érzed jól magad!

Üdvözlöm a négy égtájat, azután a földet, a napot, az eget és a holdat, közben egy kis zsályát szórok a kövekre. Köszönetet mondok Gicsi Manitunak, amiért Öcsém visszatért. Ülök, és belélegzem a gőzt, kitárom magam a manituknak.

Tudom, hogy Öcsém nem fog mindent hallani, de nem érzem szükségét, hogy hangosan beszéljek. A meleg kellemes, pihentet, jól kezdődik. A kövek fénye kissé tompul, ezért megint vizet fröcskölök rájuk. Nézem őket, s megjelenik az a kép, amikor valamikor régen, egy reggel Öcsém Elijah-val elment. Varázsfüves zsákocskát kötök mindkettőjük nyakába, homlokon csókolom őket. Állok a folyóparton, a kezemet feléjük emelem. Xavier és Elijah evezés közben megfordul és mosolyog. Most én mosolygok a sötétben, ahogy emlékezem.

Amikor itt az ideje, a bejárathoz mászom, felnyitom a ponyvát, és kint fekszünk a hűvös talajon, mélyen beszívjuk a levegőt. Egy idő múlva megint kinyitom a ponyvát, és visszamászom. Öcsém utánam.

Újból üdvözlöm a manitukat, aztán megint öntök egy kis vizet a kövekre, hogy nagyobb legyen bent a forróság. Zsályát szórok a kövekre, szikrázik és táncol. Tudom, hogy Öcsém is az izzást nézi. Az imáimat kántálom, s közben felvillanásokat látok a sötétben, az örjöngés és az ölés kiáltásait. Zavart látok, haragot érzek, de leginkább félelmet. A felrobbanó bombák rezgésétől remeg a testem. Embereket látok, akik holtan esnek össze homlokukon golyó ütötte lyukkal, vagy hatalmas robbanás szakítja őket darabokra. Látom, ahogy zöld gáz kúszik a talaj felett, megtalál minden lélegző lényt, hogy megfojtsa őket. Fájdalom. Rengeteg fájdalom. De igazából a félelmük az, ami elgyengít. A homokzsákon átkúszók és az ellenségre rohanók félelme. Hangosan beszélek már, azt kérem, hogy bocsássák meg ezeknek az embereknek a hibáit. Megint vizet locsolok a kövekre, hogy a gőz elvigye mindezt.” (Hajdu András ford.)

Most jelent meg (fog megjelenni?) magyarul Cormac McCarthy zseniális – és reménytelenül nyomasztó – regénye, a The Road.

„With the first gray light he rose and left the boy sleeping and walked out to the road and squatted and studied the country to the south. Barren, silent, godless. He thought the month was October but he wasnt sure. He hadnt kept a calendar for years. They were moving south. There’d be no surviving another winter here.”

Ady Endre:

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Utazni – valahonnan valahova. El valamitől. Valamiért. El valakitől. Valakihez. Valakivel. Az utazás mint metafora: változás, kaland – az élet maga.

Aki utazik, az remél. Vagy menekül.

És aki marad? Ottmarad? Otthagyták?

"Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközűen épp ilyen hosszü sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és lowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tűzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végső part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja, azért ha ilyeneket gondolok, Dean Moriartyn jár az eszem meg az apján is-, a másik Dean Moriartyn, akit soha fel nem kutattunk: Dean Moriartyra gondolok." (Jack Kerouac: Úton, Bartos Tibor ford.)

Szóudvar 1. Egyenrangú

Szóudvar 2. Ifjúkor

Szóudvar 3. Őszinte

Szóudvar 4. Rend

Szóudvar 5. Tükör

Szóudvar 6. Gyász

Szóudvar 7. Fénykép

Főoldalra ajánlom!

2009. nov. 14., szombat

» A "Kertész-botrányról"

Hosszan vívódtam magamban: nem kell nekem mindenbe beleszólnom, meg hát tényleg elég rosszízű ez az egész balhé, ami Kertész Imre körül - éppen tiszteletre méltó 80. születésnapján - kialakult.

A Die Welt interjúja Kertész Imrével, teljes szöveg a Nol-on

Újabb interjú

De hát persze nem álltam meg, és néhány általam becsült blogon - pl. drc, defalla - hozzászóltam. Véleményem lényege az, hogy egy megbántott, elkeseredett ember 80 éves korában néha butaságokat is mond(hat). És ez semmiképpen nem vonja kétségbe azt, hogy Kertész Imre nagy író és a Sorstalanság nagy regény (amiről ne mondjon véleményt az, aki nem olvasta).

A vita kapcsán elővettem a Sorstalanságot is; drc-nél el is sütöttem a könyv végéről néhány mondatot, ezt (az "egy rókáról több bőrt" - a bőrből meg lámpaernyőt jegyében) most itt is elhelyezem:

"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...
... ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...
...Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek."

Főoldalra ajánlom!

2009. okt. 28., szerda

» Györe Imre (1934-2009)

2009. okt. 28. 19:57 | írta: rás | irodalom | még nincsenek kommentek

Kommunista költő volt. Költő volt. És kommunista. Haláláig. Költő volt.

A kérdés

Minap azon tűnõdtem:
mit tanácsolna Bert Brecht,
ha élne s erre járna
véletlenül egy reggel?

Nyilván figyelmes szemmel
nézne a gyárkéményre:
mily vonakodva dõl le
a földre, fölrobbantva.

Sokat mondana néki
a homlokzaton látszó
levert csillag nyoma,
ahogyan elsikálták.

Kíváncsian hajolna
a lépcsõ menti zugba,
ahol kukából mentett
kenyérhéjakat rágcsál
valami emberféle.

Meghökkenne, ha látná:
akikre kérdõn ránéz,
milyen kiürült szemmel
pillantanak rá vissza.

Gondolom, mindezt látva,
s megértve, mit is látott,
ha erre járna Bert Brecht,
nem tanácsolna semmit.

Megállítana mégis
valakit, mondjuk, engem,
s foga közt kipréselné:
Az újabb vereségbõl
most sem következik,
hogy ne legyen harc többé.
Nincs ki megmondja nékik?

***

Az éjszakát

Az éjszakát, én kedvesem

mondd, velem töltöd-é?

- Az éji holdat meglesem,

hogy száll a ház fölé.

Ma éjjel ismét nem ölel

két simító kezed?

- Csillagot felhő nem föd el.

De minek kérdezed?

Ma éjjel ismét csóktalan

térek feküdni le?

- A hold is olvasztott arany,

csorog a semmibe.

Látod, a kedvem elhagyott,

a szám is jéghideg.

- Becsukódtak az ablakok.

És ne is szólj. Minek?

Szívemben kialudt a fény,

és néz rám barna gond.

- Mit tegyek? Miért szeretsz belém,

ha nem kellesz? Bolond.

Főoldalra ajánlom!

2009. okt. 19., hétfő

» Egy Petri-versről

Júliusban nekrológszerű bejegyzésben idéztem fel az éppen akkor kimúló SZDSZ történetét. Első hozzászólóként "jel" kommentárja (bocs', kommentje) egy Petri György-vers volt:

Petri György: Nagy Bálintnak

Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.

Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.

A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kívül:

vagyunk egynéhányan.
S magukon kívül vannak
egynéhányan.

A levegőég herseg
(vadászgép szeli át)
mint rétesalma húsa.

Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-

fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? kussok?

Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.

Lelkiismeretes filológusként persze azonnal rákérdeztem a vers keletkezési idejére; jel nem tudta, de megígérte, hogy kinyomozza, thomas órákon belül közölte - az artpoolra hivatkozva -, hogy 1984. február vagy az előtt.

Jel azonban még nálam is lelkiismeretesebb (és makacsabb) filológus. Azonnal megkérdezte a legilletékesebbet, Nagy Bálintot (Petrit ugyebár már nem lehet), aki egy hónap múlva a következő választ küldte:

" a 84 február a közlés dátoma az AL-ben

a helyzet amit gyuri megírt

80-81 körül

margit híd budai hídfő

éjjel a villamos megállóban

ottiliától mentünk haza

akkor valmiért

már nem emlékezem

nem együtt laktunk

a vers későbbi

talán 83 "

Majd most újabb e-mailt kaptam Jel-től, amelyben közli, hogy Nagy Bálint megtalálta az eredeti kéziratot, Petri ajánlásával és a dátummal: 1980. ~~október 7.~~ szeptember 19. Ráklikkelve olvasható is.

S ha már itt tartunk: egy meghívó szerda estére Nagy Bálinthoz - micsoda véletlen! - Petri Györgyről:

az N&n galéria tisztelettel meghívja önt és barátait

a petri györgy terembe 2009 október 21-én, szerdán 19 órára

[horgodra tűztél, Uram.]

[I am stuck, Lord, on your hook.]

gömöri györgy

petri angol szerkesztője és fordítója •

az est háziasszonya váradi júlia •

petri györgy verseit elmondja halmágyi sándor

Főoldalra ajánlom!

2009. okt. 15., csütörtök

» Fodor Ákos

2009. okt. 15. 12:12 | írta: rás | irodalom | 7 komment

Munka közben pihenésül Élet és Irodalmat olvastam, s benne (nemcsak magvas társadalompolitikai elemzéseket, hanem) Fodor Ákos-epigrammákat (is). Három belőlük:

„Curriculum vitae"

hommage à J. A.

Gyomként, törődött kőkockák között

lettem, nőttem. Senki sem üdvözölt

üdvözült mosollyal: „Magom!" „Magzatom!",

s nem ápolgattak át heven-fagyon.

Okom panaszra? nincs, hiszen a Lényeg:

hogy lehetek, mint milliárdnyi lények;

így-úgy-amúgy. (Sokaknál sokkal jobban,

s van, ki ha rám néz: szíve szebben dobban.)

Végtére, mégis, miről szól e dal?

Él, ki: ahogy; s ki mint tud: belehal.

Dialogosz

- Kelj föl és járj!

- Ménemhacc békibe?!

Választékunk

d i k t a t ú r a

Vigyázz, mit beszélsz!

d e m o k r á c i a

Mindegy, mit beszélsz.

A többi itt

Főoldalra ajánlom!

2009. szept. 4., péntek

» Az undor mint a világ megismerésének eszköze

Egy csendes tengerparti nyaralás azért is jó, mert az ember olvas. Sokat, egyhuzamban.

Horvátországról lévén szó, szokásaimnak megfelelően az első könyv „helyi" szerző, a világirodalmi jelentőségű Miroslav Krleža Ezeregy halál című elbeszéléskötete volt. Soha nem olvastam tőle semmit, és csak halványan rémlik, hogy valaha láttam Agónia című színdarabját (de ebben nem vagyok biztos). Műveltséghiány-stoppolásnak indult tehát a dolog, de nagyon jó szórakozás lett belőle. Főleg az 1910-es években, még az első világháború előtt és első éveiben írt novelláit finom, lebegő irónia, szarkasztikus humor jellemzi, olyankor is, amikor valójában tragikus történetet mesél. A háború hatására aztán megkeményedik, hősei már áldozatok vagy aljas gyilkosok.

Egyik legszebb mondata az, hogy az első szentmiséjét tartó ifjú pap mamája „felzokogott a belső megindultságtól, amit akkor érez az ember, ha azt hiszi, hogy boldog, s akkor hiszi, hogy boldog, ha minden különös ok nélkül elfelejti, hogy voltaképpen boldogtalan". (Alojz Tiček első miséje - ford. Csuka Zoltán)

S nagyon megragadott az a mélységes utálat és undor is, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeiről és a Zágrábban a magyar érdekeket szolgáló báni hivatalnokokról ír. Érdekes a horvát nézőpont: a magyaroktól elszenvedett mindennapi megaláztatás érzékeltetése, anélkül, hogy egy pillanatra is nacionalista vagy soviniszta lenne. Az 1893-ban Zágrábban született, a budapesti Ludovika tiszti akadémiát végző Krleža valójában a Monarchia írója volt, noha hosszú (1981-ben lezáruló) életének és írói pályájának csak kis része kötődött ahhoz a korhoz, ahhoz (ehhez) az államhoz.

Még egy rövid idézet egy novella hosszú, történelmi bevezetőjéből: „A császári és királyi aspern-esslingeni tizenhetes dragonyosezred... 1632-ben igen jelentős szerepet játszott a friedlandi csatában. A lützeni szélmalmoknál végrehajtott rohamát megörökítő császári gobelin a bécsi hadtörténeti múzeumban őrzi ama hétszáz horvát lovas hétszáz bőrének az emlékét is, akik abban a győztes csatában hagyták ott névtelen paraszti irhájukat." (Temetés Terézvárott - ford. Dudás Kálmán)

Az undor a kulcsszó Sebastian Haffner Egy német története. Emlékeim (1914-1933) c. önéletrajzához is. A történész, újságíró Haffner (1907-1999) legismertebb művei Churchill- és Hitler-életrajza. 1938-ban emigrált Németországból Angliába; 1939-ben ott kezdett bele memoárjába, amelyet a háború kitörésekor félretett, s csak halála után találták meg a kéziratot. Gyerekként az első világháború hadijelentései szocializálják, a győzelmek lelkesítik, a vereség, a nemzeti megaláztatás nyitottá teszi a nacionalizmusra, sőt a 20-as évek kezdődő fasiszta mozgalmaira, gondolataira. S tulajdonképpen a jó ízlése az, ami először szembefordítja Hitlerrel, ettől kezdi kívülről nézni a nácikat; természetes undora válik - persze a személyes és politikai tapasztalatok nyomán - tudatos elutasítássá. Könyvében nem utolsó sorban az foglalkoztatja, lélektanilag mi tette lehetővé Hitler hatalomra jutását.

Egy idézet tőle is:

„Egy másik kísértés a megkeseredés, a gyűlöletbe, a szenvedésbe és a parttalan pesszimizmusba való mazochista belefeledkezés. Ez úgyszólván a természetes német reakció a vereségre... Minden német hajlamos ilyenkor, hogy dacból eladja a lelkét az ördögnek és morális öngyilkosságot kövessen el.

'A napvilág már terhes lett nekem:/ Dűljön össze a világegyetem!'

A heroizmus paródiája: elutasítunk magunktól minden vigaszt, és nem vesszük észre, hogy ebben a magatartásban rejlik a legmérgezőbb hatású és a legbűnösebb vigaszkeresés. Az önfeladás perverz gyönyöre, egyfajta wagneri kéjelgés a halálban és a pusztulásban - ez a leghatásosabb vigasz, ha valakinek nincs ereje ahhoz, hogy a vereséggel mint a saját vereségével nézzen szembe. Meg merem kockáztatni a jóslatot, hogy ezt a magatartást fogja tanúsítani Németország az elvesztett náciháborúk után, mint egy beteg lelkű gyermek, aki elvesztette a játékát és hisztérikus rikácsolással világ végét emleget." (Liska Endre ford.)

Louis-Ferdinand Céline-nél (1894-1961) az undor egyetemessé, a világrend teljes elutasításává válik.

„Mert végül is az az igazi vereség, ha felejtünk, ha elfelejtjük, hogy a halálba küldtek bennünket, ha úgy döglünk meg, hogy közben rá se jövünk, milyen aljasok az emberek. Amikor majd a gödör szélén állunk, nem lehet ugrálni, de felejteni se szabad, szépítgetés nélkül el kell mondani, hogy mennyi aljasság van az emberekben; utána már nyugodtan letehetjük a lantot, és leszállhatunk a gödörbe. Ha mást nem csináltunk egész életünkben, ezzel akkor is letudtuk a dolgunkat."

1932-ben megjelent Utazás az éjszaka mélyén című művét sokan a 20. század egyik legfontosabb regényének tartják. Engem ennyire nem nyűgözött le, de nyilván más ezt majd' nyolcvan évvel a megjelenés után olvasni. A könyv fülszövege szerint Céline „(o)lyan területét tárta fel az emberi létezésnek, ahová regény még nem merészkedett, és olyan nyelven szólalt meg, amely a szépirodalomban mindaddig nem volt szokásos". Az önéletrajzi motívumokból táplálkozó cselekmény nagyrészt a főhős kalandozásainak története 1914 augusztusától mintegy másfél évtizeden át a fronton, a hátországban, a gyarmati Afrikában, Amerikában, majd orvosként újra otthon, Franciaországban. A címben szereplő éjszaka több mint az éjszakai jelenetek sűrített, nyomasztó atmoszférája; az élet sötét, árnyékos oldalán járunk, a szegények, a mindenkori vesztesek világában. Céline kiröhögi a nacionalista fellángolást, elutasítja a kapitalizmust, de nem idealizálja a szegényeket, a kizsákmányoltakat sem. A regény komikuma, szórakoztató stílusa talán éppen ebből a totális kiábrándultságból adódik. És valószínűleg ez magyarázza, hogy a 30-as évek végére Céline fasisztává, majd a német megszállás után kollaboránssá válik. A kor zseniális írói közül nem egyedül, hogy csak az Éhség-et író Nobel-díjas norvég Knut Hamsunra emlékeztessek.

Még egy idézet az Utazás-ból:

„A Kistogói Pordurière Társaság raktáraiban és ültetvényein számos néger és magamfajta fehér ember dolgozott. A bennszülöttek - ennyi méltóság legalább van bennük - csak akkor dolgoznak, ha suhog a fütykös, a fehérek viszont, a közoktatásnak hála, képesek maguktól is a munkához látni.

... Mit magasztalják folyton Egyiptomot meg a tatár zsarnokokat? Ugyan! Ezek az ókori amatőrök csak nagypofájú kis kezdők voltak a két lábon járó állat végsőkig való kiszipolyozásának művészetében. Ezeknek az együgyűeknek sose jutott az eszükbe, hogy „uramnak" szólítsák a rabszolgájukat, hogy időnként szavazni küldjék, hogy újságot adjanak a kezébe, az pedig még kevésbé, hogy háborúba vigyék, hadd élje ott ki a szenvedélyeit."

u.i.: Nyugi, voltak azért könnyebb olvasmányaim is: Vargas Llosa különleges világú könyve, A beszélő, és egy nagyon kellemes svéd krimi, Stieg Larssontól A tetovált lány, ami meggyőzött arról, hogy ha számítógépet használok és csak egyszer is felmegyek az internetre, bárki bármit megtudhat rólam. Én hülye ráadásul blogolok...

Főoldalra ajánlom!

2009. júl. 6., hétfő

» Fuggerek Kalasnyikovval és III. Richárd around the clock

A címnek (látszólag) semmi értelme, de blickfangos, így van rá esély, hogy főoldalra kerüljek, és esetleg megdöntsem saját látogatási csúcsomat. Megérdemelném. Ma egyéves a Rásblog.

Ha nincs megírható témám, de valamitől íráskényszerem van, akkor a naptárhoz és a lexikonokhoz fordulok: mi történt aznap? Természetesen rengeteg minden, jó és rossz emberek születtek, meghaltak, csatáztak, feltaláltak, énekeltek...

A legaktuálisabb természetesen az lenne, hogy Kádár János halálának 20. évfordulójával foglalkozzam, újraértékeljem a Kádár-kort, benne magamat, Lendvai Ildikót és Orbán Viktort, de ehhez most nincs kedvem. Legfeljebb annyit említek meg, hogy 1415-ben ezen a napon égették meg Husz Jánost, 1850. július 6-án Bach belügyminiszter szorgalmazására nyugdíjazták Julius Haynaut, 1938-ban a Budapesti Ítélőtábla Szálasi Ferencet az államrend felforgatására irányuló törekvéséért 3 évi fegyházra ítélte, 1947-ben pedig a Szovjetunióban megkezdték az AK-47-es géppisztoly (a Kalasnyikov) gyártását.

Fentieknél jobban megragadott, hogy Angliában 1483. július 6-án koronázták királlyá III. Richárdot. Perverzió, de szeretem. Shakespeare a bűnös. Amikor tinédzserként színész akartam lenni, az egyik szerepálmom ő volt. (Érdekes, ez „ünnepi" alkalmakkor szokott eszembe jutni: a Rásblog 100. bejegyzésében is szóba hoztam.) Fantasztikus, ahogy az általa megölt Edwárd koporsójánál meghódítja az özvegyet.

Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?

Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?

Én nyertem, de nem tartom meg sokáig.

Én, ki megöltem férjét és férje apját,

Megfogom szíve vad gyűlöletében,

Könnyel szemében, átokkal az ajkán,

Haragjának vérző tanúja mellett,

Ellenem vall az Isten és az ész

S e koporsó, s mellettem semmi más,

Csak tettető tekintet és az ördög,

És elnyerem, semmivel minden ellen! (Vas István ford.)

S ha már irodalom: „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom..." 1552. július 6-án vette ostrom alá Drégely várát Hádum Ali budai pasa („Ali dús, ali jó; Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála..."

A Magyar Nagylexikon szerint 1044. július 5-én, az angol Wikipedia szerint 6-án volt a ménfői csata (talán kétnapos volt), ahol az Orseolo Pétert támogató III. Henrik német király legyőzi Aba Sámuel magyar királyt (el is fogja, ki is végezteti, ahogy kell). „It was a victory for the Germans and thus for Westernising influences in Hungary" - jegyzi meg a Wiki-szócikk (feltehetőleg magyar, mert ki a fenét érdekelhet még) szerzője. „Westernising influences" - vagyis hogy nyugati befolyás, behatolás, globalizáció... Néhány évszázaddal később már itt a karvalytőke is a Zsigmondnak és II. Ulászlónak (ők se igazán magunkfajták) pénzt kölcsönző (Magyarországot adósságcsapdába kényszerítő) Fuggerek - a kor leggazdagabb és politikailag legbefolyásosabb pénzemberei - személyében. Próbáltam őket elhelyezni a New York-Tel Aviv tengelyen, de bizonyos nehézségekbe ütköztem. Mindenesetre 1525. július 6-án a nemzeti erők csapást mértek az idegenekre és a velük Körmöcön, Besztercebányán üzletelő idegenszívűekre (Thurzók): II. Lajos lefoglaltatja a Fuggerek magyarországi vagyonát, elveszi tőlük a rézbányákat, a rézkereskedelmet. Hogy ennek aztán mennyi szerepe van abban, hogy egy évvel később egyedül marad Mohácsnál, arra - kellő ismeretek hiányában - nem tudok válaszolni. Néhány hónap alatt egyébként Lajos rájön, hogy mégiscsak szüksége van a Fuggerek pénzére (az IMF akkor még sajnos nem létezett), és (mielőtt a Cselébe fulladna) haszonbérletbe visszaadja nekik a bányákat. Aztán történik, ami történik, és 1533-ban a Fuggerek körülnéznek, legyintenek egyet és végleg távoznak ebből a reménytelen országból; más olvasatban: Magyarország végre megszabadul a karvalytőkétől, s utána már minden szép és jó lett (egészen Trianonig).

S hogy fontosabb július 6-ikai dolgok is szóba kerüljenek: 1925-ben ezen a napon született Bill Haley (Rock around the clock), 1957. július 6-án találkozott egymással először John Lennon és Paul McCartney a liverpooli Szent Péter-templom kerti ünnepségén, 1971-ben pedig meghalt Louis Armstrong.

Főoldalra ajánlom!

2009. júl. 3., péntek

» Grasst olvasva

A fel nem tett kérdésekről, az el nem hangzott, de még csak meg sem gondolt vagy elfojtott miértekről (is) ír Günther Grass Hagymahántás közben c. önéletrajzi regényében.

A könyv három éve jelent meg, magyarul is bő két éve olvasható, én most vettem meg, mert most volt akciós. (Homérosz is kibírta két és fél ezer évig nélkülem.) Egyébként 2006 augusztusában még a Vajszínűn írtam róla (ottani bejegyzéseim ömlesztve találhatók a Rásblog első bejegyzéseként), pontosabban nem a könyvről, és nem is én írtam, hanem Grass, mert a könyvet beharangozó interjú kapcsán kitört „botrány" és csámcsogás - bevallotta, hogy 17 évesen a Waffen SS tagja volt - kapcsán az előző könyvéből, a Ráklépésben címűből idéztem; tudsz még követni nyájas olvasó?

Szóval Grasst olvasom, aki hol szégyenkezve, hol értetlenül konstatálja, hogy 10-15 éves korában nem kérdezett, nem kételkedett. Hitt Hitlerben, természetes volt számára, hogy belépett a Hitlerjugendbe, 16 évesen önként jelentkezett katonának (danzigi lévén tengerész szeretett volna lenni, sőt tengeralattjárón szolgálni, de páncélos lövésznek képezték ki).

„Azt, amit jelennek nevezünk, a múló mostmostmostot mindenkor beárnyékolja egy múltidejű most, úgyhogy még az előre vezető, jövőnek nevezett menekülőúton is visszahúznak az ólomlábak." Ilyen gyönyörűen elgondolkodtató, megállásra késztető mondatokat ír Grass (illetve a fordító, Győri László).

Még csak 1945 áprilisánál tartunk (tartok), megsebesült, úgy lesz mindjárt vége a háborúnak, hogy ő még nem is lőtt (a hazáért, a Führerért), és persze még nem tudhatom, mit ír majd a végső összeomlásról - nem Németországéról, a Harmadik Birodaloméról, hanem a sajátjáról, ami után évtizedekig nem beszél múltjának erről a darabjáról. Csak éppen minden könyve erről (is) szól.

Tegnap valakivel beszélgetve futólag megemlítettem a könyvet, Grass tépelődését, mire az illető - művelt, értelmes, politizáló ember, speciel erről a könyvről, a körülötte kavart botrányról még csak nem is hallott - azt mondta: „Milyen hülye ez a Grass! '46-ban vagy amikor belépett a Szociáldemokrata Pártba, ki kellett volna állnia és elmondani, hogy fiatalon, éretlenül besorozták a Waffen SS-be, és azzal túl lett volna az egészen."...

Szóval, engem a fel nem tett kérdések, a Miért? hiánya foglalkoztat. S persze nem a Grasséi, hanem a sajátjaim. Nekem még az a mentségem sincs, mint Grassnak, hogy gyerek voltam, amikor nem kérdeztem. Felnőttként is kétségbeesett erőfeszítéssel - hülyeséggel, cinizmussal? - fojtottam el magamban a kételyt, akartam - és tudtam - hinni. Credo quia absurdum est, mondta Tertullianus. Ja.

Miközben Marx azt tanította: De omnibus dubitandum.

Hinni vagy kételkedni? Mi a kényelmesebb?

Túl vagyok a saját hagymám lehántásán?

„Én pedig - jóllehet a háború kitörésével véget ért a gyermekkorom - nem tettem már föl újra és újra ismétlődő kérdéseket.

Vagy éppen azért nem mertem kérdezni, mert nem voltam már gyerek?

Mint a mesében - csak a gyerekek teszik fel a helyes kérdéseket?

Lehetséges, hogy a félelem némított el, hogy egy mindent a feje tetejére állító választ kapok?"

Főoldalra ajánlom!

2009. febr. 13., péntek

» vgx 30 éves lett

... és a létezés titkain töpreng.

József Attila: Eszmélet

(részletek a versciklusból)

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

***

A teljes vers

S bár kissé(?) modoros, érdemes megnézni, meghallgatni Latinovits Zoltán előadásában:

Főoldalra ajánlom!

2009. febr. 11., szerda

» Haza - szeretet

Politikáról beszélgettünk - a cigánykérdésről érveltünk, vitatkoztunk, arról, hogy tudatosan gerjesztik-e a politikusok, vagy „csak" cinikusan, felelőtlenül felhasználják, miután húsz éven át megfeledkeztek vagy hatszázezer magyarról, aki történetesen cigány. Ő vérfürdőt jósolt, én csak némi vért és ezt követő rendőrállamot, diktatúrát, diktatúrás rendet. Amiben egyetértettünk: ennek az országnak „annyi". Én csendben, lemondóan, ő dühödten, fájdalommal.

Fele annyi, mint én, de sokszor idősebbnek, a bátyámnak érzem. Tanulok tőle, mindenekelőtt őszinteséget. Most pedig hazaszeretet is. Éppen arra készül, hogy örökre elhagyja Magyarországot, mert szerelmes. Ezért hát készületlenül ér, amikor az „ennek az országnak annyi" tétel után, hirtelen szenvedélyes szerelmi vallomás következik: Magyarországról. A Dunáról, az Alföldről, városokról, tanyákról, házakról, erdőről, az égboltról. Hogy milyen gyönyörű - gyönyörű lehetne - ez az ország, ha nem tennék tönkre. Úgy beszél, olyan szavakkal, érzelemmel, ahogy azt én csak egykori iskolai ünnepélyek szónokaitól vagy hibbant agyú nacionalistáktól hallottam. Ami számomra utoljára talán Petőfitől volt hiteles. Vagy a magát magyarnak (és kereszténynek) valló, tudó és magyarok által meggyilkolt Radnótitól. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent..."

Megnémulok.

Aztán abban értünk egyet, hogy ezt az országot az én generációm tette tönkre, a többi között azzal, hogy hit- és eszmenélkülivé, közönyös individualistákká nevelte a mai fiatalokat.

***

Aznap másodszor leckéztetnek meg, szembesítenek a felelősséggel, azzal, amiben valaha hittem, éltem, de amiből mára elegem lett, mert már tehetetlennek érzem magam, reménytelennek a jövőt. Drc blogján (már megint!) beszélgettünk a Lehet Más a Politika nevű kezdeményezésről (mozgalomról, protopártról), és én minden szimpátiám kinyilvánítása mellett is a rezignált, cinikus, hitetlen, öreg „bölcset" adtam. A vitapartnerek huszon- és harmincvalahány éves fiatalok. Némi remény. Hogy talán ők és nem a Jobbik fogja meghatározni ennek az országnak (ahonnan nekem nincs hova mennem) - a hazának? - a jövőjét.

***

„...A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli..." (Ady Endre: A nacionalizmus alkonya. 1905)

***

József Attila: Hazám

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan" dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. május

Főoldalra ajánlom!

2009. jan. 14., szerda

» Könyvekről - újratöltve

A Pazzótól drc-n át hozzám érkezett láncjáték keretében tíz napja írtam meg a Könyvek 5+n könyv című bejegyzésemet.

Ma az az öröm ért, hogy az akkor általam felkért új "játékosok" közül Kiki jelentkezett egy - szokás szerint szép és elgondolkodtató írással. Első mondatai:

"Nos, olvastam egyáltalán?

Ki tudja. Bennem összekeverednek a betük, a sorok, azután ujra összállnak, és sokszor azt hiszem, de tényleg, hogy én találtam ki. Van úgy, hogy fél évszázaddal később."

Ami pedig a többieket illeti, az akkor felkértek közül elsőként w.m. írt olvasmányairól, ~~- blogja jelenleg szünetel,~~ de a bejegyzést visszavonta, mert nem szereti a láncjátékot, és csak miattam... A második Solvere volo volt, ő - hál' istennek most is olvasható. Thomas éppen szünetelteti a blogírást...

Főoldalra ajánlom!

2009. jan. 4., vasárnap

» Könyvek; 5+n könyv

A legújabb láncblogjáték (blogláncjáték? blogjátéklánc?) keretében drc felszólított, hogy nevezzek meg öt könyvet a tavaly olvasottak közül. Nem szeretem igazán ezeket a láncjátékokat („küldd tovább, és nagy szerencse ér, de ha nem, akkor lebegjen előtted a kirgizisztani Karim esete, aki megszakította a láncot, és másnap a birkáját agyoncsapta egy meteorit"), de ez tulajdonképpen megtisztelő, implicite tartalmazza azt a feltételezést, hogy 1) olvasok; 2) nemcsak Blikket és pornómagazint, hanem könyvet is; 3) emlékszem az olvasottakra; 4) valakit érdekel, hogy mit olvastam. (Egyébként néhány napja - játékon kívül - 979 írt a blogjában tavalyi olvasmányélményeiről, én pedig kommentben a sajátjaimról.)

Valójában zavarba jöttem, mert a felkérés előhozta a könyvek, a könyvespolc okozta mélységes frusztráltságomat. Hogy tudniillik egyre nő azoknak a könyveknek a száma, amelyeket nem olvastam, pedig tudom, hogy el kéne olvasni őket (és nem is mindegyiket merő sznobizmusból), vagy újra kéne olvasni őket (vagy mert már elfelejtettem őket, vagy mert nagyon is jól emlékszem rájuk), és minden nappal csökken az esélyem, hogy kielégítsem a vágyaimat. Hülyeségekkel töltöm az időmet, pl. dolgozom (könyvekkel), és olvasok - újságokat, folyóiratokat; csak a rendszeres papíralapú nyomdatermékek listája: Népszabadság, Magyar Narancs, HVG, Heti Válasz, Élet és Irodalom, Múltunk, Egyenlítő, Eszmélet.

És akkor a mellébeszélés után jöjjön a feladat teljesítése (mert alapvetően fegyelmezett, kötelességtudó, szorgalmas ember vagyok). És a divatnak megfelelően lesz ebben felturbózott, sűrített, sőt instant 3 in 1 tétel is.

2008 számomra talán legnagyobb irodalmi élménye Cormack McCarthy The Road c. regénye volt, már csak azért is, mert - számomra egyáltalán nem természetes módon - angolul olvastam (nincs még lefordítva, és szerintem nem is lehet magyarra áttenni). A világ - feltehetőleg egy atomkatasztrófát követő - pusztulása után apa és kisfia bolyong az úton, már csak a napi túlélés reményében (bár ez rossz szó: nincs remény), félve, elkerülve más embereket, akiktől csak rosszra számíthatnak. Mindehhez egy nyelvileg, nyelvtanilag végletesen lecsupaszított nyelv - hátborzongató olvasmány. Ugyancsak idei, nagy élmény volt McCarthytól a Nem vénnek való vidék, amit utána filmen is megnéztem; minthogy a könyv alapján már megvolt a saját elképzelésem a szereplőkről, a mozi már nem tetszett annyira. (Magyarul még a szerzőtől: Vad lovak - szintén nagyon jó.)

Viktor Jerofejev A jó Sztálin c. regényét Platentől kaptam születésnapomra - de nem csak ezért tetszett. Hosszú, lelkes blogbejegyzés született belőle, itt olvasható; most csak egy rövid részlet:

A regény egyik szála a szovjet történelemmel, a kommunista rendszerrel összefonódó családtörténet. Az apáé, akinek csak szép emlékei vannak Sztálinról, aki Párizsban is rendíthetetlen híve a kommunizmusnak (és ügynöke a Szovjetuniónak); a gyerek, majd ifjú Viktoré, aki - miközben skrupulus nélkül kihasznál és élvez minden előnyt, amit a diplomatagyerek státusz kínál - beleszeret Franciaországba, megveti a szovjet rendszert és azt kiszolgáló apját, s logikusan válik - a kor terminológiájával - disszidenssé, másként gondolkodóvá. Számára apja nem egyszerűen megtestesíti, hanem maga a jó Sztálin; a két szó magába foglalja mindazt a szörnyű ellentmondást, amit Jerofejev próbál ábrázolni, megértetni.

Egy másik orosz irodalmi élményem tavalyról Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik. Hihetetlenül szórakoztató történet egy szó szerint odaadó fiatalemberről, aki szívességből, szánalomból, kötelességtudatból mindent megtesz a környezetében előforduló bármely nőnek, életkortól, kinézettől függetlenül - fahordástól a szeretkezésig. Csak önmagára, saját életére, szerelmére nem marad idő és energia.

Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége c. fantasztikus alapműve annak idején valahogy kimaradt nekem. Most, kapcsolódva 1968 évfordulójához, elolvastam. Szavakkal ki nem fejezhető, érzéki boldogságot okozott a történelmet, politikát, fikciót, erotikát és filozófiát akár egy mondaton vagy bekezdésen belül összekapcsoló stílusa - és gondolkodása.

A cseh irodalom egyébként is (már a Svejkkel keződően) kedvenceim közé tartozik. A 70-es években Páralban találtam meg lelkes, hitektől (balhitektől?) fűtött önmagamat. Érdekes volt mai cinizmusommal, keserűségemmel újraolvasni tőle Az ifjú ember és a fehér bálna c. regényt.

Munkából kifolyólag olvastam bele magam az amerikai elnökválasztásba. David Mendell: Obama - az ígérettől a hatalomig c., érdekes és alapos pályarajza - akárcsak Carl Bernstein Hillary-je meggyőzött arról, hogy abban az országban nem véletlenül kerülnek emberek a hatalom közelébe, hogy hatalmas felkészültség, politikai elhivatottság - és persze pénz és profizmus - kell a csúcsra jutáshoz. Az amerikai politikai élet mechanizmusába nyújtott érdekes és szórakoztató betekintést Weatherford Törzsek a „Dombon" c. (magán érdeklődésből elolvasott) könyve is.

Most következne az ötödik könyv, és még nem volt szó az évi szokásos Thomas Mann-újraolvasásokról (pl. Tonio Kröger); a töredékes olvasmányokról, amiket az ember puszta szórakozásból, hirtelen fellángolásból levesz a polcról, aztán valamiért nincs ideje befejezni (pl. Jacques Le Goff francia történész Az értelmiség a középkorban c. tanulmánya); vagy egy fiatal író, Farkas Péter Nyolc perc c. megrendítő kisregényéről (inkább elbeszéléséről), sem a jó (bár nem zseniális) új Esterházy-könyvről, a Semmi művészetről. S persze József Attila...

Az ötödik kiválasztott könyv egy verses kötet. Gottfried Bennről (1886-1956) korábban még csak nem is hallottam. Most nem akarom elmesélni, hogyan és miért kerültek a kezembe Válogatott versei. Megijedtem tőlük, azoktól is, amelyek lenyűgöztek: az emberi lélek legsötétebb bugyrait láttam, és eszembe jutott a híres Szophoklész-idézet, miszerint (kb.) „Sok van, mi csodálatos, de legcsodálatosabb az ember", ami egyesek szerint szimpla félrefordítás, mert az eredetiben a görög szó szörnyűt jelent. Egyik versét idéztem Szóudvar 2. Ifjúkor c. bejegyzésemben. Most viszont egy szelíd, elégikus versét idézem, amit a legjobban utálok tőle, ami a legidegenebb számomra:

A küszöbig elhozott a lábad,

de küszöböm át nem lépheted.,

nincs, aki házamban partra szállhat,

az lakja, ki beleszületett.

Vándor előtt ajtó nem nyitatlan,

ha szomjas, egy ital bor akad,

de csak egy, azután visszakattan

a rozsdás zár, az öreg lakat.

***

És akkor most tovább passzolni a labdát: kérem Platent, Thomast, Solvere volót és Kikit, hogy írja meg, mit olvasott tavaly. Ez csak négy; az ötödik w. m., akiről tudom, hogy sokat olvas, de azt is, hogy utálja a láncjátékot, ezért valószínűleg nem teljesíti a kérésemet.

Update: tévedtem. w. m. elsőként teljesített. * Az update update-je: w. m. olyan, mint az Okos lány a mesében: jött is, meg nem is, köszönt is meg nem is, hozott ajándékot meg nem is... (Már eltüntette a könyvbejegyzést. De azért én köszönöm.)

Köszönet Solvere volónak is.

Főoldalra ajánlom!

2008. dec. 24., szerda

» Ünnepi bejegyzés

Szép karácsonyt minden olvasómnak, beszélgető és vitapartneremnek, barátomnak!

A magyar sajtó szép hagyományai közé tartozik*, hogy az újságok karácsonyi számukban fontos társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, és tartalmas kulturális-művészeti melléklettel jelennek meg. Ennek jegyében választottam témát, amikor méltó karácsonyi bejegyzésen gondolkodtam. Alig fél éve létező blogomon - és másokhoz hozzászólva, vitatkozva - már több ízben kifejthettem véleményemet a magyar társadalom perspektivikusan is egyik legnagyobb problémájáról a magyar cigányság helyzetéről, integrálásuk - vagy újraintegrálásuk - szükségességéről. Lásd például a júliusi Cigánykérdés c. posztot.

Ez itt most először is a korán elhunyt Péli Tamás képe.

Aztán egy cikk a HVG legújabb - ünnepi - számából, amely szerint „Az erdélyi magyar iskolák diákjainak már 20 százaléka cigány". A Kisebbségi kisebbség c., a határon túli magyar közösségekben élő romákkal foglalkozó cikk sajnos a hvg.hu-n (egyelőre?) nem hozzáférhető, de idemásolom az első bekezdést:

„Hatalmas székelykapuk állnak egyes házak előtt a háromszéki Zabola központjában, ám ezek jó részét nem az ottani magyarok, hanem a cigányok építették. A székelyek szimbólumának átvátelével szeretnék ugyanis kifejezni az ott élő romák a magyar és a magyar nyelven beszélő cigány közösség közötti összetartozást. De a zabolai romák nemcsak szimbolikusan fejezik ki ragaszkodásukat: az ő kiállásuknak volt köszönhető a hetvenes években, hogy a falu nevét nem változtatták meg a helybeli románok - a magyarokéval közel azonos nagyságú - közössége kedvéért."

Tegnap számtalan médium röpítette világgá a hírt: Magyarországon megjelent a világ első cigány - lovári - nyelvű Bibliája. (Legrészletesebb beszámoló a Hírszerzőn.) A fordító, Vesho-Farkas Zoltán elmondta, hogy "a munka során meg kellett újítani a cigány nyelvet", számos kifejezést kellett a hindiből kölcsönöznie. Nyilatkozik még a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat ügyv. elnöke, a Magyar Katolikus Rádió vezérigh-e, egy történész meg a Reneszánsz Programiroda (!?) vezetője; mondanak szépeket, érdekeseket meg hülyeségeket - csak egy dolgot felejt el megemlíteni mindenki - még az eseményről négy sorban beszámoló C-Press hírügynökség is -, hogy tudniillik 1991-ben már megjelent Choli Daróczi József lovári nyelvű Újszövetség fordítása.

És végül, egy vers Jónás Tamástól, aki egyik kötetének élén így mutatkozott be:

„Tamás vagyok.

Jónás vagyok.

Cigány vagyok...

Provokatív vagyok,

kerek arcú, szenvedélyes

vagyok, fekete hajú vagyok,

idegösszeomlásra, önzésre,

elkeseredésre hajlamos

vagyok. Őszinte vagyok,

bántóan, mint a vakítóan

ragyogó nap..."

Jónás Tamás:

Levél apámnak

Végre józan vagy, öreg és figyelmes.
Ülj le, emlékezz, de ne úgy, ahogy te
élted át mindazt, amit én is. Engedd,
hadd vezessem most a figyelmed én, hadd
mondjam én meg, hogy ki az áldozat, s ki
lesz a történetben a főszereplő.

Jáki út, Szombathely, a fal penészes.
Nincs elég ágy, cúg van, a tél kegyetlen,
hátba mar nagy körmeivel. A dunyha
úgy se véd meg tőle, ha Árpi hagyja,
hadd takarjon engem. Utána váltunk,
ő melegszik, s hajnalig én didergek.

Négy gyereknek kellene már aludni
egy szobában. Mind a szülői nászra
kell, figyeljen, s értse a suttogásod:
rossz szavakkal hívod anyut magadhoz.
Hogyha józan vagy, negyedóra műsor,
részegen több óra. Anyánk se bírja.

Régi kulccsal csapsz a fejemre másnap.
Homlokomról cseppen a vér a földre.
Árpi gyomrát rúgtad, anyut leköpted,
állsz az ajtónál, Zsuzsi már elájult,
s falfehér arcú Marim épp becsorgat.
Még ha futnánk is, hova? Nincs menekvés.

Lassan elhagy minden öröm, tudom jól.
Egyszerű bűn lenne ma bosszút állni.
Nem lehet már rád haragudni többé,
gyenge vén ember, fogaid kihulltak.
Átkozódnom kéne, de kit pereljek?
Mondd meg, apám, kit!

* bár az egyre szarabb és üresebb Népszabadság idén megtörte

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 31., péntek

» A felelősségről

„Vétkesek közt cinkos, aki néma."

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelybe gyerekkorától beleverték a másokért - a világért - való felelősség babitsi mondatát. Érdekes kiindulópont: vétkesek (bűnösök) vesznek körül, és nekem Isten vagy a közösség által rám rótt, megkérdőjelezhetetlen feladatom, hogy szóljak, az igazságot hirdessem.

„Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze..."

„...Mi közöm nékem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én." - mondja az Egek urától, a feladattól és a felelősségtől menekülő Jónás. Aki aztán kénytelen-kelletlen mégiscsak elmegy Ninivébe, ahol csúfos kudarcot vall, kiröhögik.

„És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében."

Akit a végkifejlet is érdekel, olvassa el (például itt)

A Jónás könyve később - és önként! - lett kedvencem. Először, azt hiszem, a rádióban hallottam, Gáti József feledhetetlen, rekedtes baritonján; ma is megszólal bennem, ha olvasom a verset. Aztán huszonéves korom valamelyik szilveszteri házibuliján szarul éreztem magam: egyedül. Leemeltem a házigazda könyvespolcáról (nem tudom, miért) egy Babits-kötetet és akkor először elolvastam. És éjfélkor felolvastam a többieknek. Egy év múlva is. Újabb egy év múlva már nem velük szilvesztereztem, a felolvasás elmaradt, de sokáig megmaradt a rítus: szilveszterkor vagy az év első napján elolvastam a Jónás könyvét.

Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter írja 1978-ban megjelent és bestsellerré vált A járatlan út c. könyvében:

"Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz?

Sohasem szabad valótlant állítani.
Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.
Fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye.
Az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot.
Más szükségleteinek felismerése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt.
Más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrangú annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik."

Ha jól értelmezem a fentieket, a szeretet kényszeríthet rá, hogy magamba fojtsam a véleményemet. De ha valakit szeretek, az azt jelenti, hogy feltétlen bizalommal vagyok iránta, tehát tudnia kell, mit gondolok. Érdekes dilemma.

Pécsi Sándor mint Luka "Szatyin:...Mi az igazság? Az ember - az az igazság. És ezt az öreg tudta... Ti nem tudjátok. Ti buták vagytok, mint a tök... Én megértem az öreget... Igenis! Hazudott... mert sajnált benneteket, hogy az ördög vinne el, ahányan csak vagytok. Vannak emberek, akik hazudnak - mert megszánják a felebarátjukat... Én tudom! Én olvastam ezt! Gyönyörűen, lelkesen, lelkesítően hazudnak! Van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság... A hazugság igazolja azt a súlyt, amely eltörte a munkás kezét, és a hazugság még az éhenhalókat is vádolni tudja... Én ismerem a hazugságot! Aki lélekben gyönge... és aki idegen nedvekből él - annak kell a hazugság... Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik, de aki a maga lábán áll... aki független és aki nem idegen kenyeret zabál, minek annak a hazugság? A hazugság a rabok és az urak vallása... Az igazság a szabad ember istene!..."(Gorkij: Éjjeli menedékhely)

Összeomlott körülöttem egy világ, amelyben már sokkal korábban megingott (elveszett? nem biztos) a hitem. Isteni bizonyosságom sosem volt, a világi (ideológiai, politikai) elmúlt, régen megtanultam: csak saját normáimnak hihetek, azokhoz kell tartani magamat. Veszélyes dolog az a hit - önhit, bizonyosság -, hogy a világgal szemben én képviselem "az" igazságot. (Meg a sógorom, ahogy a vicc* mondja.) Mégis: bár vallom Brecht igazságát is - „Előbb a has jön, aztán a morál" (Koldusopera) - Kantét mormolgatom:

"Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem."

---

*A szocializmus kori vicc: A rendőrségnél felvételiztetnek, egy százados vizsgáztatja a jelentkezőt:

- Ki írta A tőkét?

Ebben a pillanatban bejön a szobába egy őrmester:

- Szá's e'tás! Hivatja az őrnagy e'tás.

- Rendben, Molnár, akkor folytassa! Az volt a kérdés, hogy ki írta A tőkét.

Tizenöt perc múlva, amikor a százados visszajön, a jelentkezőt véresen, dagadtra verve találja a földön, a mellette álló őrmester jelent:

- Szá's e'tás, jelentem, bevallotta: A tőkét ő írta, a sógorával.

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 30., csütörtök

» Alkalmi vers

József Attila:

Alkalmi vers a szocializmus állásáról

Ignotusnak

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellő faleveleken.

Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 25., szombat

» Jerofejev: A jó Sztálin

Fantasztikus könyvet olvastam, Viktor Jerofejev* regényét, A jó Sztálin-t. Már három éve megjelent magyarul (oroszul 2004-ben), talán e blog látogatói közt is van, aki olvasta, én most kaptam meg, szülinapi ajándékként Platentől - a blogbejegyzés mellé. Ezt azért hangsúlyozom, mert a könyv minden oldala valóságos ajándék volt számomra, aki ismerten ruszofil, sőt szovjetofil vagyok. (Nem tehetek róla, én Szovjetunióként ismertem meg azt az országot, szovjetek voltak azok az orosz, ukrán, örmény és üzbég srácok, akik a kollégiumban a haverjaim vagy barátaim lettek.)

Nem valószínű, hogy Jerofejev könyvét ugyanígy élvezi az, aki nem ismeri a szovjet történelmet, az orosz-szovjet irodalmat, akinek Kollontaj, Molotov vagy éppen Ehrenburg, Szergej Mihalkov neve nem sokat mond, aki nem érti a gyakran félszavas utalásokat. Ők is sokat megérthetnek azonban az elmúlt félévszázad - nem csak orosz - történelméből, egy rendszer működéséből, amely tovább él a zsigerekben, a mentalitásban.

Jerofejev hangsúlyozottan nem szovjetekről, Szovjetunióról beszél, hanem Oroszországról, az oroszokról, a történet egyik vezérfonala az, hogy „hogyan nem lettem szovjet ember". Igaz, az egész regény stílusát megelőlegező ajánlás szerint: „E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is."

Természetesen a könyv minden szereplője néven nevezett valóságos személy. A történet magva egy 1979-es irodalmi-politikai botrány, amikor Metropol címmel irodalmi almanachot állítanak össze - nem is nyíltan ellenzéki, hanem „csak" - a rendszerről kritikusan vélekedő írók, költők. A végül Nyugaton megjelenő kötet egyik kitalálója és szerzője az akkor alig 21 éves Viktor Jerofejev. Az ő büntetése mindössze annyi, hogy a következő évtizedben nem publikálhat, apjának viszont kettétörik a karrierje. Jerofejev apja egykor Sztálin tolmácsa, majd magas beosztású szovjet diplomata volt.

„Amikor felnőttem, valamit megértettem: a Nyugat és az orosz értelmiség jelentős része számára Sztálin egy dolog, az oroszok milliói számára pedig egy egészen más. Ők nem hisznek abban, hogy Sztálin rossz volt. Nem hiszik el, hogy Sztálin valakit megkínzott és agyongyötört. A nép magáévá tette a jó Sztálinnak, Oroszország megmentőjének, a nagy nemzet atyjának képét. Apám együtt haladt a néppel."

A regény kezdő mondata: „Végül is megöltem az apámat." Ez persze csak képletesen értendő, de az egyébként rendkívül szórakoztató könyv másik vonulata az apa-fiú viszony.

„Lehet-e a szüleinket embereknek tekinteni? Mindig kételkedtem ebben. A szülők előhívatlan negatívok. Azok közül, akikkel életünkben találkozunk, a szüleinket ismerjük a legrosszabbul, éspedig éppen amiatt, mert nem mi találkozunk velük, a kezdeményezést eleve az 'ősök' ragadjuk magukhoz: ők találkoznak mivelünk. A köldökzsinór elvágatlan marad... garantált az értelem tehetetlensége...

A szülők érinthetetlen lények. Róluk alkotott ítéleteink megalapozatlanok, az ujjunkból szopjuk őket, és előítéletekre, tovább élő gyermekkori félelmekre, a realitással folytatott harcra, az igazolhatatlan igazolására épülnek. De a szülők is védtelenek a mi ítéleteinkkel szemben. Kölcsönös szeretetünk nem nekik, illetve nem nekünk szól, hanem az ösztönnek, amely nemcsak az anyaölben tévedt el, hanem a civilizáció ölében is... Az 'apák és fiúk' elnevezésű szeretetnek nincs közös nevezője a hálaérzettel, teli van végeérhetetlen sértődésekkel és félreértésekkel, amelyekből csak a kései sajnálkozás keserűsége születik."

És még két mondat erről:

„A szülők már véghezvitték életük legfontosabb tettét - megszültek bennünket. Minden egyéb lényegtelen."

Mielőtt lelkesedésemben idemásolom az egész (420 oldalas) regényt, befejezem. Csak annyit:

Emberek, olvassatok Jerofejevet!

* Nem tévesztendő össze a nála egy évtizeddel idősebb névrokonnal, az ugyancsak kiváló író Venyegyikt Jerofejevvel.

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 9., csütörtök

» Irodalmi Nobel-díj: Le Clézio

„Új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki extázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának, elkötelezett környezetvédőnek" nevezi az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettjét, a 68 éves Jean-Marie Gustav Le Cléziót.

Én valaha rég olvastam tőle A háborút - az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatában jelent meg (év megjelölése nélkül, az eredeti 1970-es). Persze semmire nem emlékszem belőle a címén kívül. Levettem a polcról, bele is kezdek, ha nem kell majd dolgozni. Azért egy kis ízelítő:

Le Clézio: A háború

(Az első és a befejező mondatok)

„A háború megkezdődött. Már senki sem tudja hol, hogyan, de megkezdődött. Ma már ott van a fejekben, kitátotta a száját a fejekben, és fújtat. Bűnöknek és sértéseknek, acsarkodó tekinteteknek, agyban születő gondolatok robbanásának háborúja. Itt van, tátong a világra, villanydróthálózatával befedi. Percről percre terjed, el-elragad valamit, elhamvasztja. Bármi megfelel neki, csak lecsaphasson rá. Agyara, karma, csőre számtalan. Előbb-utóbb mindenkit lesújt. Senkit el nem kerül...

Megindult a háború, hogy tízezer évig tartson, hogy tovább tartson, mint az emberek történelme. Megszökni előle, megtagadni lehetetlen. Főt hajtunk a háború előtt, testünk lesz a golyók céltáblája..."

„...Valaki megpróbálta megérteni. Valaki egyszer meg akarta tudni, mi is a háború, hogy fejeződik majd be. Valaki be akarta zúzni az ablaküvegeket, hogy levegőt kapjon, valaki be akarta vetni szavait, hogy megleljen valami békefélét. És eltűnt.

Akik megérik majd a békét, még nincsenek itt, még meg sem fogantak.

Én magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy megszülettem." (Bognár Róbert ford.)

A hír

A Wikipedia Le Clézióról

Főoldalra ajánlom!

2008. okt. 3., péntek

» 1975 - Krisztusi kor

Aki 1975-ben született az idén lép(ett) a „krisztusi korba". Életkoromat (sok) és felekezetemet (nincs) tekintve abszolút kívülállóként eltöprengtem e kifejezés jelentésén: a szenvedésről vagy a megváltásról van szó? Vagyis jó-e az, ha valaki 33 éves. Mit jelent a „krisztusi kor" neki magának, illetve a környezetének. Jut eszembe: Jézus meg se érte a 33. születésnapját. (És persze tudom az első kérdésemre a „hivatalos" választ: szenvedés általi megváltás. Elnézést, ha valakit hitében sértenék!) Szóval azon a 33 éves, törékeny férfin akkor csak a szenvedés és az elkeseredés látszott: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?"

Mi következik ebből - következik-e bármi - egy ma „krisztusi korban" lévőre? Krisztusi korban van-e mindenki, aki 33 éves? Vagyis kötelesség-e megváltani akarni a világot? Esetleg akkor is, ha lehetetlennek látjuk a célt, nehéznek a feladatot, félünk tőle? S mi van, ha nem is érdekel a dolog? És mit jelent az, hogy „megváltani a világot"? „Aki egy embert megment, az egész világot menti meg" - idézi a Talmudot a holokauszt áldozatainak emlékét őrző jeruzsálemi Jad Vasem intézet. Lehet, hogy elég, ha szeretem - úgy értem: szeretem - a hozzám közelállókat? És egyáltalán: biztos, hogy felelősséggel tartozom másokért? Mi van, ha 33 évesen csak élvezni akarom az életet? Hátha éppen ez Isten szándéka, ezért teremtette a világot és benne engem?

És mi van, ha más másként válaszol ezekre a kérdésekre, mint én? És mi van, ha én másként válaszolok, mint tettem húsz vagy harminc éve?

1975-ben jelent meg magyarul egy könyv - Vladimir Páral: Az ifjú ember és a fehér bálna - amely akkoriban nagyon fontos volt számomra. Pontosabban nem csak ez a könyv (nem a legjobb műve), hanem a Páral összes, ami nekem ezzel kezdődött. Lényegében arról szólnak, hogy akarni kell megváltani a világot, mert felelősséggel tartozom magamért, a körülöttem élőkért, mindenkiért. S a megváltás eszköze az, ha élek, ha maximális izzással égek. Amiben persze el is lehet égni. De addig...

Szeretem a cseh irodalmat (ami nekem is Hašekkel, a Svejkkel kezdődött). Tudom, hogy a filozofikus Kundera mélyebben érti és magyarázza világunkat, a hol érzelmes, hol kicsit cinikus Hrabal egyszerűen nagyobb író, de Páral fontos volt - segített hinni és csalódni. (A napokban újraolvastam, már nem volt „olyan", és még azon is eltöprengtem, hogy annak idején vajon a 23 éves, lelkes Břeťával vagy a kiábrándult, cinikus, már 40 éves (mindkettő közel a 33-hoz!) Vikkel azonosítottam magam.

„Röviddel reggel hat után Břeťa Laboutka (23) kinyitotta a szemét, az ablakkeretben napsugár és benne a jógázó Vik lába. Břeťa becsukta a szemét, még egypár pillanatra az álom gyorsított felvétele a sugárzó fehér bőrű, aranyhajú asszonyról, körülötte benzineshordók lángoltak, egymás után robbantak fel és repültek a levegőbe, néz rám és valamit mond, nem hallom és nem bírok mozdulni, mintha megbénultam volna... Břeťa határozottan kinyitotta néhányszor a szemét, kéjesen megmozgatta a kezét, a lábát, egész testét, és gúnyosan nézte Vik mindennapos színházát, amint ott meredezik görcsösen beledermedve indiai betegségébe - most épp a fejin áll, ez a csúcsgyakorlata szegény öreg Viknek... legalább ilyenkor megy egy kis vér a fejibe, Břeťa ránézett Vik meztelen testére, forradások három operációjának és öt sebesülésének helyén, bal mellbimbója alatt az aranybarna bőrön fehéres folt, itt szúrta meg Edita a körömreszelővel éjjel a calcuttai szállodában... Az a seb már soha nem lesz piros, még ha Vik az összes vérét a fejébe pumpálja is."

"Mert sokan jőnek majd az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.
Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég.
Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé.
Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.
Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.
És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.
És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek.
És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.
De a ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül." (Máté Evangyélioma 24, 5-13.)

Hozzánk csak sokkal később jutott el, de 1975-ben mutatták be a Rocky Horror Picture Show-t. Nyugat-Európában kultuszfilm lett, a prűd Amerikában botrány, nálunk csak egy film. Én imádom.

1975 egyébként fontos év volt. Utólag az egész hetvenes évtized szürke, reménytelen, unalmas (de biztonságos!) masszának látszik - különösen a felkavaró hatvanas évekkel összehasonlítva. 1975-re mintha a nyugalom, a béke lenne úrrá a világon. Helsinkiben, az összeurópai biztonsági és együttműködési konferencián 35 ország vezetői írják alá a Helsinki záródokumentumot, amelyben a Nyugat véglegesen elismerte a II. világháború után kialakult európai politikai rendet (benne az NDK-t), a határokat, cserébe a Szovjetunió beleegyezett az „emberek, eszmék szabad áramlásába". Ebben az évben vált véglegessé a „kommunizmus" kelet-ázsiai győzelme: az utolsó amerikai tengerészgyalogosok fejvesztve menekültek a dél-vietnami fővárosból. Németországban pedig megkezdődött a terrorista Baader-Meinhof csoport pere, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a terrorizmussal...

Aztán minden máshogy alakult.

Nagy szülöttei is voltak 1975-nek; csak mutatóba néhány név: David Beckham, Cent, Csányi Sándor (a színész), Angelina Jolie, Ralph Schumacher, Tiger Woods.

Ja, és 1975. október 5-én megszületett a kis Platen. Isten éltesse!

Főoldalra ajánlom!

2008. aug. 22., péntek

» Ábécé - József Attilával (Update)

A játékot üveggolyóként kaptam a jel3 blog írójától, s így is gurítom tovább három kreatív blogger barátomnak: drc-nek, Platennek és Thomasnak. A feladat: egy szabadon választott rendszert felépíteni az ábécé összes betűjével. Én József Attila-sorokat keresgéltem, s nagy gyönyörűséget szerzett a versek olvasása, felidézése. Ahogy látom, így, ez az idézethalom - ahogy az oroszok mondják - a közepesnél kisebb élvezetet jelent. De nem tilos folytatni a verset (kötetben, interneten megkeresni a folytatást). Jó szórakozást, a három fiúnak pedig - ha hajlandók rá - jó munkát!

Óh! Drc novellát, Thomas verset, Platen pedig fenomenológiai kisenciklopédiát írt. Hála és köszönet mindhármuknak!

A - Altató - „A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriás leszel, csak húnyd le kis szemed..."

Á - ág - „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangosan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok."

B - bocsánat - „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad."

C - cigány - „Cigány vagy! Amit adtál hízelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám!"

Cs - csalódás - „Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni."

D - A Dunánál - „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés."

E - ember - „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek s mind ember, mert ez egyre kevesebb..."

É - Érted haragszom, nem ellened - „Mikor fölkél a nap, a sosem haragvók hajától eltérítődik a harmat, ne bántson téged az én haragom soha, kedves."

F - Freud (vers Freud nyolcvanadik születésnapjára) - „Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt."

G - guanó - „A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó keményen, vastagon."

Gy - gyermek - „Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim."

H - halom - „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ."

I - Isten - „Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél."

Í - Írásjel - „Ez mind csak játék. Ceruzával írom, uraktól kapott pénzen vett papíron. Még nem gépfegyver-züm-züm e betű. Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű."

J - Judit - „Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj: Egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj!"

K - karó - „Karóval jöttél, nem virággal..."

L - leltár - „...immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már."

M - miért? - „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

N - nagy - „Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!"

O - ok - „És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg."

Ó - Óda - „Minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt."

Ö - öl - „Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is - ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is."

Ő - Ősz - „Tar ágak-bogak rácsai között kaparásznak az őszi ködök, s vaskorláton hunyorog a dér."

P - patkány - „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat..."

R - roskad - „Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már..."

S - sekély - „Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj..."

Sz - szikár - „Magad emésztő, szikár alak! Én megbántottalak."

T - tél - „Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél."

U - utca - „Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok, nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán."

Ú - úgy - „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna."

Ü - Ülni, állni, ölni, halni - „Ezt a széket odább tolni,/ vonat elé leguggolni,/ óvatosan hegyre mászni,/ zsákomat a völgybe rázni,/ vén pókomnak méhet adni,/ öregasszonyt cirógatni..."

Ű - űr - „Űr a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn. Mint léggömböt kosarához, a testemhez kötözöm. Nem való ez, nem is álom, úgy nevezik szublimálom ösztönöm..."

V - Világosítsd föl - „Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek..."

Z - zöldes - „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes bársony-penész pihézze melledet. Nézz a magányba, melybe engem küldesz. Fogad morzsold szét; fald föl a nyelvedet."

Zs - zsoldos - „Zsoldos a férfi, a nő szajha, szívüket el nem érhete. Gonoszságuk is föl van fujva, mégis féltem az életem."

Főoldalra ajánlom!

2008. aug. 4., hétfő

» Ivan Gyenyiszovics évszázada – meghalt Szolzsenyicin

2008. aug. 4. 10:01 | írta: rás | irodalom | Szolzsenyicin | 5 komment

Nagy író volt - valamikor. Megvesztegethetetlen, kérlelhetetlen erkölcsi lény volt - egész életében. Az igazság hatalmas tehetségű ábrázolójából az igazság szenvedélyes kutatójává lett, s a szenvedély lassan legyőzte a művészi tehetséget, majd az igazságot is. Kétes - de legalábbis kérdéses eszmék - megszállott hirdetőjévé vált.

Az 1962-ben, a hruscsovi „olvadás" idején magának a párt első titkárának, miniszterelnöknek az engedélyével a Novij Mir c. folyóiratban megjelent Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregény nem egyszerűen az első híradás volt a sztálini büntető-munkatáborok életéről, hanem irodalom, a szó igazi értelmében - ezért lehetett fantasztikus hatása. (Szolzsenyicint a háborúban kitüntetett tisztként 1945-ben tartóztatták le és szovjetellenes propagandáért - egy barátjának írt levélben csúnyákat írt Sztálinról - nyolc év munkatáborra majd kazahsztáni száműzetésre ítélték. 1956-ban rehabilitálták.) A 60-as években írt kisregényei, elbeszélései (Matrjona háza, Az ügy érdekében, A krecsetovkai állomáson történt) szűkszavúságukkal, látszólagos szenvtelenségükkel minden antikommunista propagandánál többet mondtak el egy elbürokratizálódott, embertelen rendszerről.

Az igazság, a történtek gyökereinek feltárása vezeti Szolzsenyicint a műfajváltáshoz, s szerintem a Pokol tornáca, majd a Rákosztály c. regények már művészileg kétesebb sikerű vállalkozások voltak. Minthogy azonban ezek már nem jelenhettek meg, csak szamizdatban vagy Nyugaton, innentől (1968) kezdve a tartalom, a mondanivaló és a politikai botrány (nem műbotrány, „balhé", hanem a szó igazi, erkölcsi értelmében vett botrány) vált fontossá. A regényt a „nagyregény" (Vörös kerék), majd az irodalmi szociográfia (Gulag-szigetcsoport) követte, majd egy irodalmi Nobel-díj, amelyet persze nem vehetett át. 1974-ben aztán a szovjet hatóságok egyszerűen kizsuppolták az országból. („Pedig közéjük is lövethetett volna" - ahogy a keserű vicc mondja.)

Nyugaton (elsőként Heinrich Böll a saját házában) óriási tisztelettel fogadták. Az Egyesült Államokban, Vermontban telepedett le - s hamarosan jött a kölcsönös kiábrándulás. Szolzsenyicin egyre nagyobb undorral írt, nyilatkozott a liberális, kapitalista világról, amely világ viszont értetlenül, kiábrándultan fogadta az író egyre atavisztikusabb nézeteit, a 19. századi, ortodox szlavofilizmushoz, pánszlávizmushoz fordulását - s (gyakran primitív) antiszemitizmusát.

A Szovjetunió, a kommunista rendszer összeomlása után Szolzsenyicin hazatért, és Oroszország pravoszláv újjászületésének prófétája lett, kíméletlenül ostorozva a kialakuló - és valóban undorító - új világot. De hát egy prófétának az a sorsa, hogy egyedül maradjon a pusztában.

A Matrjona házának akkor is ott a helye minden „A világ száz legszebb elbeszélése" válogatásban, és halhatatlan az Ivan Gyenyiszovics.

„Suhov megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét.

A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cezartól, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt.

Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap.

És még három nap ráadás - a szökőévek miatt..."

(A kisregény utolsó mondatai)

Főoldalra ajánlom!

2008. júl. 25., péntek

» A 2x2 józansága

(Az imént, az előző bejegyzés egyik kommentjében "elprofanizáltam"
e gyönyörű vers utolsó sorát. Hogy jóvá tegyem, azért teszem most ide... meg egyébként is.)

Radnóti Miklós:
LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szermed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

Főoldalra ajánlom!

2008. júl. 19., szombat

» Helyiérték, helyi idő - Jevtusenko

2008. júl. 19. 10:38 | írta: rás | irodalom | Jevtusenko | 3 komment

A "moszkovita" Platennek

Rég nem jutott eszembe, tegnap Platent kommentelve írtam le a nevét, ma pedig azt olvasom az újságban, hogy 75 éves Jevgenyij Jevtusenko orosz költő. Szovjet-orosz. Legszívesebben idemásolnám az orosz irodalom kiváló ismerőjének, Hetényi Zsuzsának a cikkét, de hát aki akarja, elolvashatja. Most csak annyit, hogy a hatvanas években hihetetlenül népszerű volt, tízezrek előtt, stadionokban olvasta fel a verseit. Húszéves volt, amikor meghalt Sztálin (ezzel kezdi H. Zs. is a szinte nekrológ születésnapi jegyzetet), s az ezt követő évek optimizmusa, az újrakezdés lendülete határozta meg pályáját és népszerűségét. Az "olvadás" korszakának lángoló, kommunista hitű költője és propagandistája lett. Majakovszkij örökösének tekintette magát, és annak tekintette őt a közönség, s a politika, amely használta is, de azonnal felemelte figyelmeztető ujját, ha az öntörvényű költő netán a hivatalostól eltérő nézetet fejtett ki. Nem szerették, amikor arra figyelmeztetett: hiába távolították el a mauzóleumból Sztálin holttestét, Sztálin örökösei még ott vannak. És maga Hruscsov pártfőtitkár-miniszterelnök tiltakozott, amikor 1961-ben Babij jar c. versében a nácik által elpusztított kijevi zsidókról írva a (továbbélő) orosz antiszemitizmust ítélte el. (Sosztakovics néhány hónappal később eből írta XIII. szimfóniáját.) Hruscsov azt mondta: minek kell külön is beszélni a zsidókról, hiszen a háborúban oroszok, ukránok is meghaltak, sokkal nagyobb számban. A Jevtusenko-verset sajnos, nem találom magyarul, de itt van oroszul* és angolul. S egyik inkriminált mondata:

"Интернационал"

пусть прогремит,

когда навеки похоронен будет

последний на земле антисемит.

"The 'Internationale', let it thunder when the last antisemite on earth is buried forever."

(magyarul: Dörögjön az Internacionálé, amikor a föld utolsó antiszemitáját temetik.)

Aztán kiment a divatból a lángoló kommunista hit, a kommunistaság (egyik leghíresebb, fiatalkori verse: Tartsatok kommunistának) és vele Jevtusenko is. Vagy másfél évtizede jórészt Amerikában él és tanít, s már inkább prózát ír.

Én egyébként nemzedékéből jobban szerettem a lírai Voznyeszenszkijt.

* Köszönet Thomasnak a segítségért

Főoldalra ajánlom!

rásblog

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archivum

Linkek

Legtöbb komment

2010. febr. 16., kedd

2010. febr. 11., csütörtök

2010. febr. 9., kedd

2010. febr. 8., hétfő

2010. febr. 5., péntek

2010. jan. 18., hétfő

2010. jan. 17., vasárnap

2009. nov. 14., szombat

2009. okt. 28., szerda

2009. okt. 19., hétfő

2009. okt. 15., csütörtök

2009. szept. 4., péntek

2009. júl. 6., hétfő

2009. júl. 3., péntek

2009. febr. 13., péntek

2009. febr. 11., szerda

2009. jan. 14., szerda

2009. jan. 4., vasárnap

2008. dec. 24., szerda

2008. okt. 31., péntek

2008. okt. 30., csütörtök

2008. okt. 25., szombat

2008. okt. 9., csütörtök

2008. okt. 3., péntek

2008. aug. 22., péntek

2008. aug. 4., hétfő

2008. júl. 25., péntek

2008. júl. 19., szombat