2010. febr. 7., vasárnap
- » Wang folyó a Luna Parkban
- 2010. febr. 7. 10:16 | írta: rás | kultúra | blog | fotók | 3 komment
Ha valakinek már nagyon elege van a néha ezt a blogot is eluraló politikától, ideológiától, annak felüdülésül, nemes szórakozásul ajánlom A Wang folyó versei blogot, és benne a legújabb bejegyzést, egy gyönyörű fotósorozatot a 100 éves párizsi Luna Parkról.
2009. szept. 15., kedd
- » A riporter tisztessége – Capa ürügyén
- 2009. szept. 15. 23:31 | írta: rás | kultúra | politika | fotók | Robert Capa | 14 komment
Végre elmentem megnézni a Robert Capa kiállítást a Ludwig
Múzeumban. Leghíresebb képeit – Trockijról, a spanyol polgárháborúból, a London
bombázása alatt az óvóhelyen teázó angol polgárokról, a normandiai partraszállásról
vagy éppen szerelméről, Ingrid Bergmanról stb. – persze már ismertem, mégis
hatalmas élmény volt. Ebben szerepe volt a kiállítás rendezésének is: nemcsak
az 1913-ban Budapesten Friedmann Endrének született fotóriporter életével
ismertetett meg, hanem kontextusba helyezte a képeket is. Óriási ötlet például,
hogy a vállaltan baloldali Capa képei között a tárlókban a nyilas Magyar Futár című lap (60-70 év múltán
is élvezhető minőségű) fényképei, hírei, tudósításai számolnak be a spanyol
polgárháborúról vagy éppen az angolok és franciák 1944. júniusi – „kudarcra
ítélt” partraszállásáról.
Nem mesélem el, ki volt Robert Capa, aki nem tudja, megnézheti például itt vagy inkább itt, ahol a fotói is láthatók kiváló minőségben. 24 éves volt, amikor – spanyolországi sorozata után – egy amerikai
lap a világ legnagyobb háborús fotósának nevezte. Néhány hónappal később – már
a japánok ellen küzdő Kínából* – ezt írta: "A
háború fényképésze legjobban munkanélküli szeretne lenni". És még ez
után jött újra Spanyolország, aztán a II. világháború frontjai Észak-Afrikában,
Szicíliában, Dél-Olaszországban, Normandiában, az Ardennekben, Berlinben, aztán
az 1948-as arab-izraeli háború, 1954 Vietnam...
És mindig a frontvonal első soraiban: az ebrói harcokban, a Normandiában a vízben elsőként partra kúszó amerikai katonák között vagy éppen az Ardennekben 1944 decemberében az amerikai ejtőernyősökkel együtt ugorva. Kizárt dolog, hogy csak arról lett volna szó, amit mintegy hitvallásként fogalmazott meg: „Ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel”.** Nyilvánvalóan vonzotta a háború, a harc, a veszély – élvezte az adrenalinfröccsöket (akárcsak barátja, Hemingway).
Capa képei azonban nem a harcról szólnak, hanem az emberekről, azokról, akik kényszerűen katonaként vagy kiszolgáltatott civilként a háború elszenvedői. Capa egyébként se akar „tárgyilagos”, pártatlan tudósító lenni, vagy annak látszani. Diákkora óta van véleménye a világról: 17 évesen részt vett egy budapesti tüntetésen, a rendőrök letartóztatták és elmagyarázták neki, jobban jár, ha ilyen “kommunista nézetekkel” elhagyja az országot. (Így kezdődik egy tipikus magyar világkarrier, lásd még a Tanácsköztársaság bukása után a világban szétszóródó magyar filmeseket.) 1936-39-es spanyolországi fotói a köztársasági oldalon készülnek, leghíresebb képén anarchista „a milicista”, és gyönyörű sorozaton búcsúztatja a Spanyolországból távozó Nemzetközi Brigádot. Ugyanakkor emberek – tragikus sorsú, szenvedő emberek – Capa képein az elfogott francoista katonák, a német katonaszeretője miatt a felszabadulás után kopaszra nyírt francia asszony, akit karján csecsemőjével hajtanak végig és köpdösnek le Chartres utcáin, a romok közt reménytelenül kutató német nők.
Robert Capa minden ízében tudósító, riporter volt („mellékesen” szakmájának zsenije is), aki azt is tudta, hogy a riporternek (újságírónak, művésznek, értelmiséginek) felelőssége is van: nemcsak bemutatni, hanem meg is értetni a világban történő dolgokat. Vállalva azt, hogy véleménye, világnézete van.
Egyébként a Capa-kiállítás „árnyékában” a Ludwig Múzeumban van egy másik szenzációs tárlat, amely e hét végén zár: Válságjelek címmel elsősorban a 30-as évekből származó szociofotók Magyarországról, az Egyesült Államok déli államaiból, Hollandiából, Svájcból, s bónuszként egy dokumentumfilm Buñueltől a dél-spanyolországi nyomorról. Ez nem lepett meg. Az viszont, hogy svájci falvakban, kisvárosokban 1947-ben olyan képeket lehetett csinálni, mint a 30-as évek magyar Alföldjén, az igen.
*Politikai ínyenceknek és a 20. századi történelem ismerőinek: a kiállításon egymás mellett látható a japánok elleni harcot vezető Csang Kaj-sek és az akkor vele szövetséges kommunista Csou En-laj fényképe (+ a gyönyörű Csang Kaj-sekné).
** Morbid történet: A normandiai partraszállás első óráiban
készített képeinek többsége megsemmisült, amikor a Life magazin londoni szerkesztőségében az előhíváskor a
fotolaboráns túlmelegítette a szárító kamrát, és megolvadt a filmek emulziója.
A 106 képből 11-et lehetett úgy ahogy megmenteni. Az újság azzal a kommentárral
közölte az életlen képeket, hogy a riporternek nyilvánvalóan remegett a keze az
izgalomtól.
(Tisztelettel kérem azon kommentek mellőzését, amelyek szerint A milicista halála csalás, beállított kép; ismerem ezt a véleményt, valamint a cáfolatát is.)
